Amikor 2014 nyara és 2015 januárja között egymás után távozott az élők sorából Grosics Gyula, Sándor Károly (a tizenkettedik játékos) és Buzánszky Jenő, több helyütt is hallhattuk, olvashattuk a régi klisét, mely szerint az égi pályákon futballozik már a teljes Aranycsapat; ám Tóth II József és Várhidi Pál még nagyon is földi, e világi lény – nekik igenis élő legendának kellene lenniük. A sport és a sporttörténelem örök igazságtalansága és a közeg nemtörődömsége, hanyagsága, hogy szinte észrevétlenek. E többszörös méltánytalanságot enyhíti Gál László érdekes, egyes részleteiben szikáran informatív, máskor torokszorítóan érzelmes könyve.

Tóth II József, a Vas megyei kis faluból Csepelre elszármazott és teljes pályafutását a vasgyári csapatban töltött, remek szélső ma is ott lakik a pálya közelében, a Völgy utcában. Magam is jártam nála, és beszélgetésünkből ugyanazt a puritán csapatembert – aki azért a futball számos elemében Budait felülmúló klasszis volt, bár ő erről így a világért se nyilatkozott volna – ismertem meg, mint Az Aranycsapat elfeledett legendáiból. Aki gólt lőtt a 7:1-es magyar–angolon, és az 1954-es vb-n is alapember lehetett volna, ha a brazilok nem rúgják agyon a negyeddöntőben.

Várhidi Pál egészen a közelmúltig Kű Lajossal együtt járta a Kárpát-medencét, az Összmagyar Diákbajnokság tulajdonképpeni nagyköveteként. E tisztében megkapta azt az elismerést, tiszteletet, amely mindig is megillette volna. Akár az Újpest kiváló hátvédjeként, akit Szűcs Sándor utódjának tekintettek, akár a későbbi, Fazekas-, Törőcsik-féle Dózsa sikeredzőjeként.

A magyar futballhistória e két emblematikus figurája előtt tiszteleg Gál László műve, jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy a kötet címéből az ,,elfeledett” szó érvényességét veszítse.

A könyv egyik előszavát a szerző kérésére Borbély Lénárd, Csepel polgármestere írta. A kiadvány megjelenését Budapest XXI. Kerület Csepel Önkormányzata képviselő-testületi döntés alapján 300 ezer forinttal támogatta.

Magyar Idők – Csepel.hu