Arra valószínűleg többen felkapják a fejüket, hogy 1975-ben a Csepel 1:1-es döntetlent játszott Dél-Amerika egyik leghíresebb csapatával, az argentin Estudiantes-szel hazai pályán, telt ház előtt. És még valami: a magyar U23-as utánpótláskorú válogatott Európa-bajnok lett 1974-ben, amelyben két csepeli játékos is szerephez jutott: Bartos Sándor és Buronyi Tibor. Bartos Sándor 1980-ban távozott Svédországba (akkori szóhasználattal disszidált), ahol jelenleg is él. A most 71 esztendős Buronyi Tibor a hetvenes évek meghatározó labdarúgója volt Csepelen. Vele beszélgettünk Tárház utcai otthonában.
„Apám a Bajnokok utcájának nevezte az utcánkat, mert az ötvenes években itt lakott Keszli Misi bácsi, Keszthelyi Mihály válogatott labdarúgó, majd edző édesapja. Gyerekként, tíz-tizenkét évesen állandóan fociztunk a környékbeli srácokkal a grundokon. Aki hozta a labdát, az volt a főnök. Nagyon sok ügyes gyerek rúgta akkoriban a labdát. Egyszer aztán a Béke téri sportpályán rendeztek grundbajnokságot, s Kónya Péter edző odaszólt nekem, hogy feltétlenül menjek el edzésekre, a Béke térre. Így kerültem a kölyökcsapatba, s negyedik alkalommal már stoplis cipőt kaptam, mert jól ment a játék. Az ifi egyben tizenhat évesen mutatkoztam be: ott fejlődtem a legtöbbet Gáti György edző irányításával. Jobbösszekötőként, centerként vetettek be; szerettem belül focizni, mert így tudtam legjobban cselezni, gólt lőni, kombinációkat kialakítani, másokat kiszolgálni. Az ifiből néha felkértek a felnőtt tartalékba. 1970-ben bombaerős volt a felnőttek csatársora: Sebes, Rottenbiller, Kalmár, Losonczi, Gondár.”
„Két év katonai szolgálat után 1972-ben kerültem a felnőtt csapathoz, de nehezen tudtam kezdő lenni. Aztán Keszthelyi Misi bácsi egyszer csak szólt, hogy álljak be balszélsőként, aminek én rögtön megörültem, mert végre a pályán lehettem; bármely posztot elfogadtam volna. Akkor az MTK-t vertük 5:1-re négy csatárral: Bartossal, Némethtel, Szurgenttel és velem. Utána végig a csapatban maradtam. A 73/74-es idényben így állt fel a csapat: Fatér, Vellai, Molnár, Hunyadi, Kandi, Varga, Gulyás, Bartos, Szurgent, Németh, Buronyi. Varga helyett gyakran játszott Losonczi és csereként Csordás Karcsi, aki igencsak gólerősnek bizonyult. A csapatok közül a Dózsának és a Honvédnek a Csepel volt a mumusa, nekünk meg a Tatabánya, mert nem bírtunk vele. Tömve volt a Béke téri stadion, amikor a Fradi, Dózsa, Honvéd, Vasas ellen játszottunk. Most, ahogy néztem a körülményeket, elszomorító a látvány, hogy mivé lett az otthonunk. Az akkori futballisták játéktudása világszínvonalú volt; Bene, Dunai II, Albert, Kocsis Lajos és mások mind olyan focisták, akiket bármely neves nyugati együttes leszerződtette volna, de nem lehetett. A magyar csapatok között is körülményes volt a váltás, másrészt létezett klubhűség is.”
„1973-ban bekerültem a 23 éven aluliak utánpótlás-válogatottjába, ahol együtt fociztam például Dunai III-mal, Vépivel, Harsányival, Váradi Bélával és a csepeli Bartos Sanyival. Jó kis csapatunk volt. Rá egy évre rendezték meg az U23-asok Európa-bajnokságát, amelyen huszonegy válogatott vett részt, s a döntőben az NDK-t múltuk felül. Azon a meccsen nem játszottam, de a siker közös volt. Nagyon emlékezetes, hogy 1975-ben az MLSZ kupa keretében a Csepel megmérkőzött az argentin Estudiantes gárdájával, amely akkor a legjobb dél-amerikai csapat volt. A Béke téri pályára 15 ezer néző látogatott ki, nem is tudom, hogy fértek el ilyen sokan, és 1:1-es döntetlent játszottunk.”
„A sportolói pályámat 1977-ben hagytam abba egy sérülés miatt. Vendéglátósként dolgoztam Vecsésen, ahol számtalan sváb bált rendeztünk. A rendszerváltáskor egy közértet nyitottunk a feleségemmel a Puli sétányon és egy sörözőt Lakihegyen. Mindkét üzletet eladtam, élem a nyugdíjasok életét. Néztem a focivébét, s örülök, hogy az argentinok győztek, mert szeretem a szép futballt. Szoktam pingpongozni és tanulok angolul. Az egyik lányom ugyanis Ausztráliában él, s ha meglátogatjuk, valahogy beszélni kell az ottani emberekkel. A másik gyerekem Szigethalmon lakik.”
Csarnai Attila