Szegedy Lujza az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar-román szakán szerzett diplomát 1956-ban. Ezt követően egy Baja melletti kis faluba, Csátaljára ment tanítani, mert abban az időben szokás volt vidékre küldeni a friss diplomásokat. Öt év múlva tért vissza Csepelre. Néhány esztendeig a Szárcsa utcai Általános Iskolában oktatott, majd -- az akkori nevén „Kalamár 232-ben” -- a mai Eötvös József Általános Iskolában folytatta pedagógusi munkáját. Kisdiákként ebben az iskolában tanulta meg maga is a betűvetést, de a negyvenes években még Báró Eötvös József Általános Népiskolának hívták. Mindenáron tanár akart lenni, és ez a vágya maradéktalanul teljesült. Az Eötvös József Általános Iskolában egészen nyugdíjazásáig, majd ezt követően szerződéses tanárként tanított magyar nyelvet és irodalmat 2004-ig. Hosszú pályafutása alatt oktatott esti tagozatos felnőtteket is a Jedlik Ányos Gimnáziumban és a Csete Balázs Szakgimnáziumban. Az ELTE 2006-ban aranydiplomával, 2016-ban pedig gyémántdiplomával ismerte el pedagógusi tevékenységét.

Szegedy Lujzának a tanítványai jelentették a családot. Végtelenül szigorú, de következetes pedagógus volt, s elsősorban magával szemben állított fel magas mércét. Minden órára precízen felkészült és sohasem késett. Kedvenc költője Arany János volt, mert a legszebben talán ő írt a szülői ház értékéről. Szegedy Lujza az életében is ezt tartotta szem előtt: a tanítás mellett odafigyelt a diákok családi körülményeire. Így beszélt erről egy interjúban: „Jól ismertem a királyerdei gyerekeket, hiszen magam is közöttük éltem. Többnyire szegények, de igyekvőek voltak. A gyerekekkel, szülőkkel együtt látogattuk a múzeumokat és az Operát, mert az nem lehetett, hogy nem ismerik nemzeti értékeinket. Gyakran jártunk kirándulni vidékre és külföldre is; felkerestük és megkoszorúztuk azokat a helyeket, ahol híres magyarok éltek. Pénzt pedig úgy teremtettünk elő, hogy a gyerekekkel együtt dolgoztunk a Duna téeszben vagy télen havat lapátoltunk. A diákok megtanulták, mit jelent a kétkezi munka, és hogyan becsüljék meg a keresetüket.”

Szegedy Lujzát szinte fél Csepel ismerte. Egykori tanítványai rendre megállították az utcán, érdeklődtek iránta és betegeskedése idején aggódtak érte. Jól esett neki a figyelem, mert magányában a diákjai szeretete jelentette számára a boldogságot. Így beszélt erről: „Ezek a gyerekek, akik egykor tartottak tőlem, ma felkeresnek, s szívesen emlékeznek az együtt töltött időkre. Jó szívvel gondolnak rám, és én is örülök, ha tudom, szépen alakul az életük.”

Cs. A.