Ifj. Szabó Béla édesapja csepeli házában lakik feleségével, fiával és a 86 esztendős édesanyjával. „Nagy ház a miénk, gyakorlatilag mindent a kétkezi munkás apámmal együtt csináltunk. Eredetileg géplakatos, de értett a kőműves mesterséghez, végezte a segédmunkát, aztán együtt felépítettük a házat. Apám soha nem biztatott, hogy mi legyek; rám bízta, hogy magam alakítsam a sorsomat. Csak annyit mondott, hogy politikával ne foglalkozzak, mert megutálta a politikusokat és a politikát. Közepes tanuló voltam, végül villanyszerelői végzettséget szereztem. Otthon sokat és mindenféléről beszélgettünk. Öröm volt hallgatni apámat, amikor a csillagokról, a Föld születéséről beszélt, vagy arról, hogy mekkora a világegyetem, és benne milyen kicsi az ember. Kedvenc költője József Attila és Petőfi Sándor volt, a külföldiek közül az amerikai Walt Whitman. Verseket csak akkor írt, amikor nagyon szükségét érezte. Szokása volt körbejárni a háztömböt, közben töprengett, egyre pörgött az agya. Ha nekiállt verset írni, egészen magába mélyedt, teljesen megfeledkezett a külvilágról. Nem evett, nem szólt senkihez, hanem írt. Éppen a minap olvastam el egy költeményét, amely még 1954-ben jelent meg, s amelyben élesen kikelt az akkori állapotokkal szemben. Az a címe, hogy A költő hasztalan vonít, alcíme: Keserű sorok József Attila emlékére. Ez áll benne: ’Egymást gyötörve, keseregve, tévúton járunk: Hová? Merre? A zsebünk tele ígérettel, s a talpunk sajogó sebekkel. Ez lenne hát az Új Rend útja?’ Szokták mondani, hogy apám kommunista költő volt, de hát az ötvenes években is megfogalmazott kemény sorokat. Én naponta olvasom a verseit, talán századjára is, és mindig nagy hatással vannak rám.” 

Ifj. Szabó Béla a szüleivel való kapcsolatáról még megemlíti: „Anyámat, apámat mindig magáztam, valahogy így alakult ki. Most is magázva szoktam emlékezni rá. Édesanyám az Erzsébeti Közért Vállalat személyzeti osztályvezetőjeként dolgozott, onnan is ment nyugdíjba. Apám 1969-ben kezdett el szakállat növeszteni, mert akkor lett nagypapa. Megszületett a nővérem kisfia, s úgy gondolta, ’papásabb’ a kinézete, ha dús állszőrzete van. Később, amikor tartalékos katonaként behívták a hadseregbe, le akarták vele vágatni, de nem engedte. Így maradt meg örökre a szakálla.”

Cs. A.