A konferenciát Boross Péter egykori miniszterelnök nyitotta meg, aki üdvözlő beszédében arra emlékeztetett, hogy a magyar történelem az ismétlődő tragédiák sorozata. A 2. világháború utáni megtorlások és magyarok százezreinek rabszolgasorba kényszerítése az egyik legnagyobb tragédia, amelyről nem szabad megfeledkezni.

Stark Tamás történész előadásában azt mondta, hogy egy 1947-ben készült jelentés szerint mintegy 620 ezer magyar férfit és nőt hurcoltak el a Szovjetunióba a 2. világháború után. Az orosz levéltárakban megtalálható dokumentumokban csak 520 ezer elhurcoltról írnak, de ebbe nem számították be az elhunyt vagy eltűnt áldozatokat. A Budapestet ostromló szovjet csapatok Sztálin parancsa után néhány nappal, 1944 december 24-én ejtették el az első civil foglyokat a Budán található Pasaréti úton. Az úgynevezett fogolygyűjtő csoportok szisztematikusan végezték munkájukat egy előre meghatározott tervszám szerint. Csepelről 1945 január 21-én 269 férfit vittek el, akikről az akkori csepeli rendőrkaptányság úgy számolt be jelentésében a magyar kormánynak március 6-án, hogy nem tértek vissza a 15 napos közmunkából. Stark Tamás kutatásaiból kiderült, hogy a Gorkij városában lévő lágerben éhséglázadás tört ki 1948 júniusában, amelynek a szovjet hatóságok úgy vetettek véget, hogy szétválasztották őket, többeket pedig hagytak éhen halni.

Bognár Zoltán történész arra mutatott rá előadásában, hogy Moszkvában már 1941 júliusában megszületett a rendelet a háborús jóvátételre fogható hadifoglyok és civilek majdani kényszermunkájáról. Ezen személyek közé mindazok beletartoztak, akiknek a hazájuk hadban állt a Szovjetunióval. A „málenkij robot” kifejezést a magyarok kezdték el használni, mivel a szovjet katonák folyton rövid közmunkát emlegettek. Az igazság elfedésével a lakosságot akarták megnyugtatni. Budapest ostroma különösen sokáig, 108 napon át tartott, amely a 2. világháború harmadik leghosszabb városostroma volt. Malinovszkij marsallnak, a szovjet csapatok parancsnokának 100-120 ezer hadifoglyot kellett produkálnia, mivel a Sztálinnak küldött jelentéseiben túlzó módon azzal indokolta Budapest lassú bevételét, hogy legalább 180-200 ezer katona védi. A valóságban jóval kisebb volt a német és magyar csapatok létszáma. A véderők közül 50 ezer ember meghalt, a többieket tehát fogolyként kellett feltüntetnie. Budapestről és környékéről végül 110-140 ezer lakost hurcoltak el. A szovjetek hozzáállása annyiban is érdekes, hogy Budapest, Bécs és Berlin esetében a város elfoglalásáért, Varsó és Prága bevételénél a felszabadításáért osztogattak kitüntetéseket.

Bognár Zoltán megemlítette, hogy a 600 személyre alkalmas szegedi Csillag börtönbe 12 ezer foglyot zsúfoltak be, ami azt jelentette, hogy a rabok még leülni sem tudtak. Később tífuszjárvány tört ki, aminek következtében naponta százak haltak meg. Nőket is elhurcoltak kényszermunkára, noha eredetileg nem számoltak velük. A létszám bővítése céljából azonban egyre több nőt is lágerekbe zártak, de voltak olyanok is, akik önként követték a férjeiket. A kutatásokból egyelőre nem derült ki, hogy hány nőt hurcoltak el, illetve hol raboskodtak.

Strein Oszkár a konferencián jelenlévő történészeknek számolt be saját élményeiről, hogy az Ukrajnában lévő liszicsanszki lágerben, ahol a csepeliek raboskodtak, több száz nőt fogtak be rabszolgamunkára. Túlnyomó részük Dél-Magyarországról – Bajáról, Hajósról, Bonyhádról – származott. A férfiakhoz hasonlóan szénbányákban dolgoztak, de szervezetük jobban bírta a megpróbáltatásokat.

Cs. A. 

A kép illusztráció (forrás: mult-kor.hu)