Stark Tamás történész alapos tanulmányában a Budapestről, illetve környékéről elhurcoltak körülményeit és sorsát veszi számba. A Csepellel foglalkozó rész egy rövid bekezdés, de lényeges információkat tartalmaz. Eszerint a szovjet csapatok bevonulása után, 1945 január 21-én gyűjtötték össze azokat a helyi férfiakat, akiknek a neve németes hangzású, de lehettek közöttük olyanok is, akiket a rosszakaróik jelentettek fel. A szovjet katonai parancsnokság kész lista alapján folytatta a civilek összefogdosását. Strein Oszkár visszaemlékezéseiben utalt rá, hogy a kommunista Kalamár József volt az, aki a lista összeállításában komoly szerepet játszhatott. Miután a férfiakat a helyi rendőrség épülete előtt összeterelték, gyalogosan Tökölre hajtották őket. Azt közölték velük, hogy néhány napos közmunkára viszik, aztán elengedik őket. Elteltek napok, hetek, mire a hozzátartozók egyre nyugtalanabbul érdeklődtek utánuk. Stark Tamás történész levéltári adatokból bukkant rá, hogy a magyar kormány a csepeli rendőrséget kérte meg, járjon utána, mi lett az eltűnt férfiakkal. A rendőrség március 9-én készített beszámolója szerint a 15 napos munkára elvitt csepeliek közül 269-en nem tértek vissza. Strein Oszkár szerint mintegy 300-an lehettek abban a menetoszlopban, amelyet előbb Tökölre meneteltettek, ahol egy pincében raboskodtak egy hétig, utána a kiskunhalasi gyűjtőtáborba gyalogoltak. Útközben azonban néhányan megszöktek. Kiskunhalasról marhavagonokban szállították őket több napon át az ukrajnai Liszicsanszk nevű városba, ahol főként szénbányákban dolgoztatták őket éveken át.

Stark Tamás kutatásaiból kiderül, hogy a Budapestet ostromló szovjet csapatok először 1944 december 24-én ejtettek civil foglyokat a Budán található Pasaréti úton. Az úgynevezett fogolygyűjtő csoportok szisztematikusan végezték munkájukat egy előre meghatározott tervszám szerint. A csoportok rendszerint két katonából és egy vörös karszalagot viselő, civil ruhás magyarból állt, aki alkalmasint tolmácsként szolgált. Más helyeken „policáj” feliratú karszalagot viselő helyi „rendőrök” végezték a begyűjtést. Különösen sok férfit és nőt hurcoltak el a Csepellel szomszédos Pesterzsébetről és Soroksárról. Soroksárra 1945 január 3-án, Pesterzsébetre január 6-án vonultak be a szovjet csapatok. Soroksár nagyközség elöljárósága közvetlenül a háború után 696 elhurcolt személy adatait gyűjtötte össze. A beszámolók szerint Pesterzsébetről mintegy kétezer embert vihettek el. Az elhurcoltak listáján több nő nevénél olvasható az a bejegyzés, hogy „férjét önként követte”.

A Budapestről és környékéről szovjet kényszermunkára elhurcoltak létszámáról nincsen pontos adat, de az eddigi kutatások 110-140 ezer közé teszik a számukat. A szovjet hatóságok hadifogolyként kezelték és három-négy évig dolgoztatták őket különféle bányákban, építkezéseken. A rossz életkörülmények, betegségek miatt sokan már a lágerekben meghaltak. A túlélők zöme 1947-ben és 1948-ban térhetett haza. Itthon a debreceni átvevő táborban a volt foglyokat megfenyegették, hogy visszaszállítják őket, ha beszélni mernek a Szovjetunióban átélt eseményekről. A lakosság megnyugtatására nemritkán olyan beszámolókat tettek közzé a sajtóban, hogy a Szovjetunióban irigylésre méltó körülmények között éltek, szanatóriumi ellátást kaptak és majdnem minden nap sült kacsacombot szolgáltak fel ebédre.     

Csarnai

A kép illusztráció.