A jeges Duna március 10-én kezdte ostromát a csepeli gát ellen, s a község lakói négy napig küzdöttek. Közben egy második gátat is emeltek, és a sziget magasabban fekvő területére, az uradalmi juhakolhoz (a mai Ady Endre út mögött) menekítették állataikat és ingóságaik egy részét. Pestnél az ár több gátat is átszakított, a jeges víz a fővárosra zúdult. Március 15-én este a Csepel-szigeti jégtorlasznál három méter volt a vízszintkülönbség, a jégtorlasz vastagsága szintén több méter volt; éjjel 11 órakor 929 centiméterrel tetőzött az árvíz. A hatalmas nyomás kimozdította a „dugót”, a jeges víz percek alatt letarolta a települést. Az ófalu teljes pusztulása Az árhullámtól csupán néhány ház, a kissé magasabban fekvő templom és a paplak menekült meg, de azok is megrongálódtak. „Az áradás idején a nép, derék plébánosukkal, Heincz Lipóttal együtt a templomba menekült. A viz már a templom küszöbét nyaldosta, mikor is a plébános ‒ minden szerencsétlenségre elkészülve ‒ az oltári szentséggel a küszöbről áldást osztott a négy égtáj felé, majd népét is megáldva avval együtt buzgó imával fordult az Urhoz s a hagyomány szerint ettől a perctől kezdve a viz apadni kezdett” – idézte fel az eseményeket Perényi József 1934-ben megjelent Csepel című monográfiájában. Szerencsére emberi életet nem követelt az áradás, de a lakosok holmijának nagy részét magával ragadta a víz. József nádor, aki a mentés irányítója volt 17-én, gőzhajón élelmiszert küldött a község lakosságának, ekkor Széchenyi István is meglátogatta az ár sújtotta csepelieket. Csepelen a pusztulás 95 százalékos volt: 114 házból 106 veszett oda – a zömmel vályogból készül lakóházakat elmosta a víz.

PE