A második turnusban legalább kétszázötvenen érkeztek, éppen csak elfértünk a bejáratnál. Aztán fel lehetett mászni a tűzoltóautók üléseibe, ahol agyon izgulták magukat a jövevények, vajon milyen érzés útra és mentésre készen állni a garázsban. Felpróbálták a sisakokat kámzsástul, miközben a szülők szaporán fényképezték és filmezték a büszke gyerkőcöket, akiknek az arca alig látszott ki a fejvédő alól. Mindenki mindent végigtapogatott, mert ilyen közelről sohasem látni ennyi érdekességet. Ez mire való, az mire való? Itt egy fecskendő, ott egy csizma, amott kötelek lógnak a helyükön, na meg a légzőkészülékek. Micsoda vastagok az öltözékek, amelyeket a tűzoltók magukra húznak! Még jó, hogy nem próbálták fel, mert egy átlagos védőfelszerelés legalább ötven kilót nyom. Ebben a ruházatban mentenek életeket, rohannak a tűzön át. Sisak, kámzsa, védőkabát, védőnadrág, csizma, kesztyű, légzőkészülék, bontóbalta, kötelek – íme, az alapfelszerelés.

Amikor felgyulladtak a riasztást jelző fények és a hangosbemondón is elhangzott a riadó, a közönség feszült csendben húzódott félre a laktanya számukra kijelölt végébe. Mennyi idő telhetett el, mire a tűzoltók magukra rántották a szerelésüket, bepattantak egy járműbe és szirénázva kilódultak a laktanyából? Talán egy perc, esetleg kettő… Meglehet, némileg több is, mert ezúttal szándékosan kicsit lassabban szedelőzködtek, hogy a gyerekek hosszabban és alaposabban megcsodálják a tűzoltók készülődését.

Most mindez bemutató volt, gyermeknapi játék, amelyet immár hagyományosan minden évben megrendeznek. A valóságban viszont szinte nincsen olyan nap, hogy ne riasszák a csepeli tűzoltókat életek mentésére, tüzek megfékezésére, katasztrófák elhárítására. A tűzoltó laktanya bejárati csarnokának szemközti falán olvasható a felirat: „...kötelezettségeimet, ha kell, életem kockáztatásával is teljesítem…”

Cs. A.