Kiss Tamás beszédében úgy emlékezett Ludasi Róbertre, hogy nemcsak edzője, mestere volt, hanem bajtársa is. „Istenáldotta mester volt, aki tudta, mi kell a versenyzőinek a legjobb eredmény eléréséhez.” Sportvezetőként is sokat köszönhet neki a kajak-kenu sportág. Élete, munkája nem volt konfliktusmenetes, de ez is hozzátartozott személyiségéhez. A 2008-ban váratlanul elhunyt olimpiai bajnok Kolonics György halálát soha nem tudta feldolgozni. Bár a most felavatott emléktábla mutatja, milyen sikereket ért el, emberként csak az ismerheti igazán, aki együtt dolgozott vele. Puritán ember volt, nem szerette a felhajtást. Emlékét megőrzik és ápolják.

Schmidt Gábor emlékeztetett rá, hogy idén nyolcvan éves a sok sikert megért kajak-kenu szakág. Ludasi Róbert erős, nyíltszívű, őszinte ember volt, tetteivel segítette a sportolókat. Érezte, mi kell az egyre jobb eredmények eléréséhez. Életének utolsó évtizedeiben idejének java részét a csepeli kajak-kenu telepen töltötte. Itt érezte jól magát, sorra nevelte ki a kiváló versenyzőket. Közöttük is a legnagyobb Kolonics György volt; ők ketten olyan örökséget hagytak Csepelre, amely hosszú időre útmutatóul szolgál a jövő nemzedékének. „Hiszem, hogy a csepeli egyesület újra olyan híres lesz, amilyen volt” – mondta Schmidt Gábor.

Ludasi Róbertné családja nevében megköszönte az egybegyűlteknek, hogy őrzik férje emlékét. „Számomra ő nem ment el, itt van velem. Ezen a csepeli telepen érezte magát jól, és tudta, hogy én meg otthon állom a sarat. Így töltöttük együtt az elmúlt ötven évet. Jólesik hallani azokat a kedves szavakat, amelyeket mondanak róla. Néha nyers volt a modora, de ez azért történt, mert akadályok merültek fel. Bennem nem maradt hiányérzet. Szerető családja van, tanítványai rajongtak érte” – mondta Ludasi Róbertné.

Az emléktáblára huszonkét nevet írtak fel, akik Ludasi Róbert kezei alatt lettek olimpiai, világ- és Európa-bajnokok. Közülük sokan személyesen vettek részt a táblaavatón és gyújtottak mécseseket. Mások mellett jelen volt Csabai Edvin és Hüttner Csaba.

Ludasi Róbertné egy személyes élményét is megosztotta lapunkkal: „Jó ötven évvel ezelőtt, 1970-ben Robi és én is a Spartacusban sportoltunk. Robi kenuzott, én kajakoztam. A Nagy-Dunán, a Lánchíd magasságában kajakoztam egy edzésen, amikor egy hajó erős hullámokat vert, és felborultam. Robi sietett a segítségemre a kenujával, és valahogy kihúzott a partra. Minden így kezdődött el közöttünk.”

Cs. A.