Újra fociláz tört ki Csepelen: vasárnap délután jócskán öt óra előtt megtelt a Csepeli Szurkolói Aréna. Ezúttal azonban nem a magyarok mérkőzésére voltak kíváncsiak a nézők, hanem az idei labdarúgó világbajnokság döntője két csapatának összecsapására. Noha közvélemény-kutatást nem végeztek, a szurkolók túlnyomó többsége láthatóan a horvátoknak szorított. Sokan felszisszentek, amikor a franciák kerültek helyzetbe, de nagy volt az öröm, amikor Horvátország gólt lőtt. Csepel elöljárói mellett több százan izgulták végig a világbajnokság legfontosabb meccsét a nagy kivetítő előtt.
Bemelegítésként, még a mérkőzés előtt a Kolo együttes lépett a színpadra, amely orosz, horvát és francia hangulatot teremtett azáltal, hogy ezeknek a népeknek az ismert dalait játszotta el. A zenekarról azt érdemes tudni, hogy főleg a délszláv országok népzenei hagyományait dolgozza fel és mutatja be itthon és külföldön. Most orosz néven mutatkoztak be – Dorogije druzja, vagyis „Kedves barátaim” --, mivel a világbajnokságot Oroszországban rendezték. Eljátszották a mélabús Moszkva-parti estéket, majd a közös tapsolásra ingerlő közismert Kalinkát, ezt követően horvát és francia dalokkal szórakoztatták a közönséget. Mire befejezték a fellépést, nem maradt egyetlen üres hely sem az arénában – éppen elkezdődött a nagy meccs.
Emlékszem, Csepelen az első közös szurkolás egy labdarúgó világbajnoki döntő mérkőzésen 1966-ban volt. Akkor Anglia és NSZK játszott a fináléban Londonban, és hosszabbítás után Anglia győzött. Abban az időben még nagyon keveseknek volt televíziójuk, Csepelen is csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. A mai Királyerdei Művelődési Ház helyén állt a „Kis Lapos” kultúrotthon, amely kicsi volt és lapos tetejű. A legnagyobb terem talán hatvan négyzetméter lehetett, amelyben elhelyeztek egy ritkaságnak számító Orion márkájú fekete-fehér televíziót. Oda zsúfolódott be annyi ember, amennyi csak befért, mert a vébé döntőjét sokan akarták látni. Ott izgultam magam is, de az élmény nem csak a mérkőzés miatt volt magával ragadó: örültünk, hogy televíziót nézhettünk.
Most, a Csepeli Szurkolói Arénában nagy kivetítőn élvezhette a közönség a játék minden percét. A többség mélyen csalódott, amikor a franciák szereztek vezetést, de megkönnyebbült, amikor a horvátok egyenlítettek. Utána végig a franciák álltak győzelemre, de a horvátok hősiesen küzdöttek az utolsó percig. Horvátországnak nincs szégyellnivalója: világbajnoki ezüstérmesként olyan eredményt értek el, amelyre igazán büszkék lehetnek. Magyarország 1954-ben Svájcban ért el hasonló sikert utoljára – siratjuk is az elveszített meccset, de máig ennek emléke éltet minket.
Cs. A.
