A fényesre pucolt tűzoltó autók és a különféle katasztrófavédelmi felszerelések látványa, a riasztásra készen álló tűzoltók sietős és begyakorolt mozdulatai ámulatba ejtették a gyerekeket. Hiszen ki ne ábrándozna arról kicsi korában, hogy felnőttként tűzoltó legyen? Ki ne akarna életeket menteni, igazi hőstetteket végrehajtani? A gyerekek felpróbálták a sisakokat kámzsástul, miközben a szülők szaporán fényképezték és filmezték őket, akiknek az arca alig látszott ki a fejvédő alól. Mindenki mindent végigtapogatott, és záporoztak a kérdések, hogy mi mire való. Itt egy fecskendő, ott egy csizma, amott kötelek lógnak a helyükön, és nem hiányozhatnak a légzőkészülékek sem. Egy átlagos védőfelszerelés legalább ötven kilót nyom. Ebben az öltözékben mentenek életeket, rohannak a tűzön át. Sisak, kámzsa, védőkabát, védőnadrág, csizma, kesztyű, légzőkészülék, bontóbalta, kötelek – íme, az alapfelszerelés.

Amikor felgyulladtak a riasztást jelző fények és a hangosbemondón is elhangzott a riadó, a közönség egy számukra kijelölt helyen feszült csendben várta, hogy mi következik ezután. A tűzoltók magukra rántották a szerelésüket, bepattantak egy járműbe és szirénázva kilódultak a laktanyából. Nem telhetett el egy vagy két percnél hosszabb idő, mire útnak indultak… Persze, most csak gyermeknapi bemutatót tartottak, de a valóságban lényegében így zajlik le minden. Nem késlekedhetnek perceket, hanem előírásszerűen, összehangoltan végzik a munkájukat, hogy minél gyorsabban a megadott helyszínre érjenek. A hétköznapokban szinte nincsen olyan nap, hogy ne riasszák a csepeli tűzoltókat életek mentésére, tüzek megfékezésére, katasztrófák elhárítására.

Cs. A.