Nemzetközi vizsgálat bizonyítja, hogy a sikeres és sikertelen oktatási rendszerek között a döntő különbség a tanári kar minőségében rejlik. A tanár kulturális dominanciával rendelkezik: az a kultúrakincs, amelyet a pedagógus visz egy közösségbe, igen fontos tényező. A pedagógusi állás társadalmi státusz. Ahol a legjobbak választják a társadalmi megbecsülésnek örvendő pedagógusi hivatást, ott – de csak ott – térül meg, szinte azonnal és kamatosan, az oktatás fejlesztésére szánt összeg. A nagy kérdés ma Magyarországon: hogyan lehet kialakítani a köz érdekét szolgáló, nagy szellemi vagyont birtokló oktatási intézményeket, és hogyan lehet bennük megerősíteni a minőséget, az értékes emberi erényeket képviselő pedagógusközösségeket. A válaszhoz néhány gondolat a tanári hitvallásról. A tanárság a latin ars értelmében nevezhető mesterségnek. A latin szó teljes jelentéstartományában ugyanis egyszerre jelent képességet, tehetséget, művészetet, mesterséget, tudományt, eljárást, de még furfangot is… Amikor az egykori tanárok szép hivatásukra készültek, pontosan tudták mindezt. És még valamit nagyon pontosan tudtak.

Azt, hogy a nemzet jövője az iskolákban dől el. Pázmány Péter esztergomi érsek – aki 380 éve alapította meg a magyar egyetemet – A fiaknak istenes neveléséről mondott prédikációjában ezt így foglalta szavakba: „Az országoknak és városoknak sincs semmire nagyobb szükségük, mint apród-esztendősök jó nevelése. Mert sem eláradott gonoszságnak kiirtására, sem jó erkölcsök béoltására, sem a bölcsességek és tudományok gyökerezésére, sem a több belső csendes állapotok virágozására foganatosabb eszköz nem találtatik a gyermekek oktatásánál.” Hasonlóképpen vélekedett Apáczai Csere János is. 1656-ban Az iskolák fölötte szükséges voltáról elmélkedve az iskolaállítást nevezte az ország első kötelességének, azt várva, hogy a gyermekek, hazánk reményei kiemelkedjenek a tudatlanság feneketlen örvényéből, s így jussanak felnőtt korukban igazi világosságra. Az iskolák sötétségoszlató, erkölcsnemesítő szerepét ismerte fel 1868-ban előterjesztett oktatási törvényében Eötvös József, és utóda, Trefort Ágoston 1872- ben, amikor kimondta: „Magyarország fennállása a kultúra kérdése.” Trefort mindehhez az 1883. évi parlamenti vitában, az akkor éppen bevezetendő oktatási reformról tartott expozéjában hozzátette: az iskolai élet átszervezése, a tananyag és a tantárgyak számának csökkentése nem old meg semmit. Máig ható érvénnyel jelentette ki: „tisztán a helyes módszer és a tanárok okossága és helyes eljárása által lehet segíteni”. Tehát úgy kell tanítani, ahogy azt Karácsony Sándor ajánlotta: minden tanítvány homlokán megkeresni a titkos bélyeget, amellyel az illető a Széppel van eljegyezve, megkeresni az eszüket-szívüket kinyitó kulcsot, kitárni előttük a tudás, a fejlődés és önfejlesztés kapuját. És még valami: a jó tanártól – sok egyéb mellett – a diákok az önzetlenséget és a szolgálatetika szépségét is megtanulhatják. „Azt a tanítót böcsüli nagyra Isten, aki cselekszi, amit tanít, és mind nyelvét, mind pennáját szíve gyökerének téntájába mártván, úgy szól, mint szíve járása vagyon” – írja Pázmány. A mai utódok Pázmány Pétertől az önzetlenséget és a távlatos gondolkodást tanulhatják meg, Apáczaitól a hazához való ragaszkodást, Eötvös Józseftől a jogegyenlőség biztosítására való törekvést, Trefort Ágostontól a minőség feltétlen ismeretét. Platón az Állam című könyvében – Szókratészt megidézve – az emberi lélek három részéről ír. A vágyak és az értelem mellett van egy harmadik, a thymosz, amely a tanítványok általi elismerést, a megbecsülést és az önbecsülést foglalja magában. Valójában vágyunk mások megbecsülésére, és ez a forrása önbecsülésünknek, de „vannak helyzetek, amelyekben fáradságunk jutalma azon meggyőződésünk, hogy kötelességünket teljesítettük…” – szól Eötvös Loránd szava.

Klinghammer István professzor, akadémikus, a Közösen Csepelért Lokálpatrióta Egyesület elnöke