Tényleg, vajon miért élek pont itt? Ebben a kicsit különálló, de mégis budapesti kerületben. Az ember általában kötődik ahhoz a helyhez, ahol született, ahol felnőtt. Olyan benyomások ezek, amelyek önkéntelenül is beépülnek a személyiségébe, formálják gondolkodását. Ha valaki nem Csepelen nőtt fel, biztosan nem érzi azt, amit én, amikor elmegyek az Állomás utca felé – hiszen idejártam bölcsődébe, óvodába.
De itt volt valamikor a „Kisközért” és egy pékség is, ahová sütni vittük a karácsonyi bejglit. Még most is érzem az illatokat… És hát itt, a Petőfi utcai általános iskolában buktattak meg, és csak a jeles érettségi a csillagtelepi szakközépben kompenzálta a rossz érzést. Bár csak nyári gyakorlatok idején volt részem benne, máig tudom, mennyire különös hangulat több száz emberrel együtt reggelente munkába menni a Csepel Művekbe. Emlékszem, milyen kóborolni a soroksári Duna-parton és fürdeni a Kis-Dunában, vagy abban a gödörben, amelyik a csepeli strand „elődje” volt. Csepelen fogtam meg először egy lány kezét…
A csepeli temetőben nyugszanak szüleim, és sajnos már néhány barátom is. Soksok emlék köt ide. Tamási Áron írta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ezt az otthonosságot érzem én itt Csepelen.
Csuport László