Drága Évikém, barátom, családunk barátja, akivel úgy szerettük egymást, mint a rokonok. Nem volt olyan kiállítás megnyitónk egész az utóbbi hetekig, hogy Te ne lettél volna velünk, és olyan sem, amikor anyukám ne gondoskodott volna a hazaviteledről, amíg csak élt. Mert anyukámmal különösen nagyon szerettétek egymást.

Ma már együtt vagytok az örök életben, a fényben, amit földi életetekkel kiérdemeltetek.

„A lélek érdemszerzésre predesztinált, amit anyagi valóságában képes csak megtenni” – mondja Borbericz atya.

Életed 83 évében nagy munkát végeztél lelki épülésed érdekében, miközben hálás voltál a Teremtőnek és az orvostudománynak, hogy a betegség ellenére, amely olyan korán ragadta el az imádott édesanyát, te eléggé magas kort érhettél meg.

Dr. CSŐREGH ÉVA, gyémánt diplomás képzőművész, Apáczai Csere – díjas pedagógus, akadémikus, író, világutazó  négy - öt évvel ez előtt átadott nekem egy gépelt oldalt azzal, hogy „Rád bízom a nekrológomat”.

Szólni sem tudtam a megdöbbenéstől.  Bele sem akartam nézni.  Letettem az íróasztalomra, aztán rákerült több minden, míg vagy egy évvel ezelőtt keresni kezdtem, de nem találtam.

Amikor elmondtam Évának, hogy nem találom, amit ideadott azt felelte, hogy nem baj, még ráér.

Istennek legyen hála, hogy nem tudjuk, mikor ér rá, és mikor jött el az idő.

Utoljára április 11-én találkoztunk nálunk Orient Enikő tanítványai kiállításán. Elöl ült a megnyitón, végig vette a kamera. Feltűnt a sok nevetgélő, derűs arc között, hogy Éva el sem mosolyodott, inkább ijesztő komolyság ült az arcán. Mintha máshol járt volna, egy másik dimenzió kapujában gondolkodott volna.

Szeptember hónapra terveztünk nálunk egy Csőregh Éva kiállítást. A gyémántdiplomát ünnepeltük volna együtt.

Most Rá emlékezve újra olvasom a „Csepeli Csevegések „Udvarhelyi András tíz évvel ez előtt szerkesztett sorozatában Csőregh Éva tudós, művész, tanár életét.

Jelmondata „Az alkotás tart életben” . A kiadvány címe  „Üzenet a jövőnek”.

Itt olvashatjuk, hogy 11 szer járt Párizsban, amit imádott.

Olvashatjuk, hogy arra a legbüszkébb, hogy feltámaszthatta a kutatásai során megtalált MROE- t, amit 1897-ben alapítottak, de 1945-ben megszűntették.

„ Ez a főművem - vallja – mert ez az egyesület egy élő szervezet és az is marad.”  Az egyesület örökös elnökséggel tisztelte meg Évát.

Itt láthatjuk a család nemesi címerét, amit 1621-ben adományozott Csőregh Domonkos ősnek Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.

Olvassuk, hogy csodálatos édesanyával áldotta meg a sors, akihez hasonlítani szinte életcéljává vált. Az Ő kézírását utánozva alakította ki tudatosan saját szép, határozott, intelligens írását.

Elmondta, hogy az ötvenes években mindenki lehetett áldozat, és édesapját azért börtönözték be, mert Jánoshalma főszolgabírója volt. Ez volt a bűne.

Csőregh Éva azonban boldog diákéveit éli az ötvenes években, az iskola gyönyörű időszak volt számára. Imádta a tanulást, mindenből kitűnően teljesített. Otthon nagy könyvtáruk volt. Élvezetből és kötelességből rengeteget olvasott.

Az Iparművészeti Főiskolán a „lányos” textil szakot választotta.  Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy az ötvenes években, az Ő származásával főiskolára jelentkezzen, de aki mer, az nyer. Felvették. Lenyűgöző tanáregyéniségekkel hozta össze a sors. László Gyulát akkor is csodálta, ha lánynak ötöst nem adott, de a régészetet sikerült megszerettetnie Évával.

Mesterét nem tudja megnevezni, mert, ahogy írja, az ötvenes évek jellegzetességeként ezért- azért félévente rúgták ki a tanárokat.

A kiadvány közöl egy bibliográfiát. Hat oldalon keresztül sorolja a megjelent könyveket, tanulmányokat, cikkeket. És azt a csodálatosat, számomra Éva legkedvesebb könyvét a Tiszazug gyöngye címet viselő családtörténetet még nem is tartalmazza a bibliográfia. Ritkán olvasni ehhez hasonlóan szép, remekül szerkesztett, lélekkel teli, a családnak szánt, de a családon túl is érdeklődésre számot tartható, kortörténeti  írást.

Csőregh Éva 1932-ben született Szentesen. 1957-ben ment férjhez. Férje csepeli volt, így került Csőregh Éva Csepelre, és aztán élete végéig ezer szállal kötődött Csepelhez. Itt kezdte pedagógiai pályafutását, a Csillagtelepen. Itt figyelte meg, és tanulmányozta a lakótelepi gyerekek életét és itt született meg a „Lakótelepi gyerekek” szociografikus hangvételű könyve, a tanárképző főiskola kötelező olvasmánya. És itt született a folytatás, „A lakótelepi iskolások”, a kandidátusi disszertáció alapjait képező könyve. 1980-ban lett kandidátus, majd a Képzőművészeti Főiskola vizuális tanszékén tanár, ahol 1988-ig, nyugdíjazásáig tanított.

A képzőművészeti alkotó munkára a nyugdíjazástól lett igazán ideje. Attól kezdve örömmel adta át magát az alkotásnak, ami életben tartotta.

Számos művét adományozta Szentes városnak, de számos képe még sorsára vár a csepeli lakásban. A szeptemberre tervezett kiállítás helyett immár emlékkiállítást szervezhetünk Csőregh Éva műveiből, ha eljön az ideje.

Mi, csepeliek, biztosan megfelelő tisztelettel és szeretettel fogunk emlékezni Rá, mert a szeretetet Éva életével kiérdemelte.

A „Tiszazug gyöngye” könyvében Éva azt írja édesanyjáról:

„Megállapodtunk, hogy nem a pusztító erők közé került test, hanem a pusztíthatatlan, mindig velem maradó lélek és szellem számít. Kizárólag, egyes egyedül.”

Én is hiszem, hogy a tér – idő interakció mindig és mindenhol létezik, és anyagi mivoltunk közlekedni képes lélek mivoltunk között.

Ma is, most is, itt is!

Drága barátunk szeretett Évikénk, nyugodj békében a fényben, amit annyira szerettél és igényeltél mindig! Az örök világosság fényeskedjen neked!

Erdei-Kvasznay Éva