A székelyudvarhelyi Kováts család igazi képgyártó dinasztia. A legfiatalabb fotós, ifjabb Kováts Árpád dédapja első világháborúban készült fényképeiből készült ötven darabos válogatását hozta el Csepelre. A család birtokában lévő fotográfiákból immár második alkalommal láthat kiállítást a kerület közönsége a Csepel Galériában.
A február 25-én nyílt kiállítás megnyitóján Fráter Olivér, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese mondott beszédet.
„A Kováts dinasztia négy fotósának munkáiból megismerni a székelység huszadik századi történetét. A mintegy nyolcvanezer fénykép hitelesen mutatja be a székelyek örömeit, bánatait az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó, boldog békeéveitől a második világháború alatti kis magyar világon át egészen a kommunizmus mindennapjaiig illetve a mai napig. A képekből többek között az 1956-os események kapcsán azt is láthatjuk, hogy a székelység és az anyaországi magyarság nem csak lelkében, hanem tetteiben is egy.”
Köszöntőjében Borbély Lénárd polgármester emlékeztetett, hogy a Kováts család tavalyi kiállítását Németh Szilárd akkori polgármester kezdeményezte, és reméli, hogy jövőre is számíthatunk egy hasonlóan színvonalas tárlatra, és így talán hagyományt sikerül teremteni.
A család négy egymást követő férfi tagja egymástól tanulta a fényképezés fortélyait. Az eredetileg az első világháborús képeket is készítő idősebb Kováts István műterme ma is működik Székelyudvarhelyen és most is hagyományos módszerekkel készíti a fotókat a fotográfus unokája és dédunokája.
A mostani kiállításnak az ad aktualitást, hogy az idei év az első világháború kitörésének centenáriuma. A tárlaton látható képek egyedülálló módon mutatják be a Nagy Háborúként is emlegetett világégés frontjának mindennapjait. Az elhúzódó állóháború alatt a katonák lényegében a lövészárokban laktak – a képeken megjelenik a bakák és tisztek minden öröme, bánata. A fényképeken látható szentély, színház, közös mulatozás, de megfigyelhető az ellenség feszült figyelése, a harc, az elmúlás és a gyász is.
Kováts Árpád, a tárlat gazdája érdekes háttérinformációkat is elárult a képekről. Dédapja, id. Kováts István maga is katona volt. Képein a 82. Magyar Királyi Gyalogezred tagjainak életét láthatjuk, melyben ő maga is szolgált – a menetfelszerelés mellett még a nagy fényképezőgépet és annak tartozékait is magával cipelte. A fényképeken maximálisan kihasználja a kor technikai adottságait, és a képek egyáltalán nem tűnnek beállítottnak. A családi archívumban található egy évszázadnyi fényképanyag gondosan dokumentálva van, de sajnos az első világháborús képek jegyzetfüzete elveszett. A dédapa mintegy négyszáz fotót készített a fronton, a kiállításhoz történészek segítségével választottak ki ötvenet, így a jegyzetek híján legalább a képek készítésének helyét be tudták azonosítani. A tárlat lassan bejárja a történelmi Magyarországot: először Székelyudvarhelyen lehetett megtekinteni, majd Csíkszeredán, legközelebb pedig Komáromban lesz látható.
A kiállítás igazi különlegessége néhány anaglif kép – ezek olyan fényképek, melyek egy különleges, kétszínű lencsével rendelkező szemüveggel háromdimenziós hatást keltenek. Ezzel a módszerrel még életszerűbbé válnak a kor körülményei.
Ez a kiállítás nem csupán a Nagy Háború borzalmainak állít emléket, hanem az erdélyi és az anyaországi magyarok összetartásának is. Éppen ezért a kommunizmus viharos évei alatt egyáltalán nem volt egyszerű megőrizni ezeket a képeket.
A kiállítás március 21-ig megtekinthető a Csepel Galériában (Csete Balázs utca 15.) hétfőtől csütörtökig 9.00-16.00 óráig, pénteken bejelentkezés alapján.
Miss Nándor
fotó: Tóth Beáta
Fráter Olivér megnyitó beszéde
Tisztelt Polgármester Úr, Képviselő Úr!
Tisztelt Kováts család! Kedves Meghívottak!
„Magyar testvéreink, ne féljetek, míg napkeletnél állanak a székelyek!”
Az udvarhelyszékiek jól tudják, hogy az idézett rímbe szedett jelmondat, az egykori cs. és kir. 82-es székely gyalogezrednek emléket állító, fából készült vasszegekkel kivert szobor talapzatán hirdette a székely hősök dicsőségét. A szobrot aztán gonosz kezek elpusztították. Aki azonban ma jár Udvarhelyen, az sem marad tanácstalanul e kérdést illetően, mert a Patkóban 2000 óta újra áll a „Vasszékely”, és ismét büszkén hirdeti a székely katona dicsőségét és az ősi jelmondat másik örök igazságával adja tudtul a világnak, hogy: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok.”
Tisztelt Meghívottak!
Nagy öröm számunkra újra itt köszönteni a székelyudvarhelyi Kováts család tagjait, akiknek első bemutatkozó kiállítását a csepeliek tavaly már láthatták, mikor képeiken keresztül megmutatták nekünk a székely nép dolgos hétköznapjait, betekintést nyerhettünk egy titokzatos, és eleddig mélységében még fel nem tárt irodalmi életmű világába, és képeiken keresztül feltárult előttünk a Székely Anyaváros, Székelyudvarhely századfordulós arculata és hangulata is.
Az 1879-ban alapított székelyudvarhelyi fényképészműhely, mintegy 80 ezer üveglemezből és celluloidból álló képarchívuma, szinte felöleli XIX. és XX. századi sorsfordító történelmi események minden fontos helyi pillanatát. Láthatjuk rajtuk az Osztrák-Magyar Monarchia békés évtizedeit. Az ipari és kereskedelmi fellendülés eredményeit, a technikai fejlődés fontos előretörését. Szemünk előtt gördül ki az első gőzös az udvarhelyi állomásról. Macskakővel rakják le a Kossuth utcát, felállítják a milleniumi emlékoszlopot, és felépül a katolikus főgimnázium új épülete is. A képeken láthatjuk a Vasszékely szobrát, majd a ledöntött szobor csupasz talapzatát. Ott találjuk a képeken az 1940 és ’44 közötti kis magyar világ fényképlenyomatát is. Látunk a képeken iparost és kereskedőt, dolgos parasztasszonyt és portájára büszke székely atyafit is. Látjuk az első udvarhelyi automobilt és tanúi lehetünk az egyházi körmenetek ünnepi pillanatainak. Aztán ott van Orbán Balázs portréja és ott vannak a lövétei lányok bokrétakötés közben, akiknek dalait és szokásait a népét szenvedélyesen szerető író jegyzeteli. És ott van Haáz Sándor, az író és a fényképész örök barátsága, no meg az öreg bernáthegyi kutya is, amely az múló idő lenyomatán keresztül is megrendíthetetlennek tűnik. És aztán ott vannak az öregek Homoródszentmártonból, akik szemükben hordozzák egy nehéz élet valamennyi örömét és bánatát is.
És ott vannak végül a katonánk, szájukban vidám nóta, szívükben keserűség. A katonák, akik mindig elmennek meghalni, hogy védjék a hont, a hazát ellenségtől és a magyar jövőt fenyegető veszélyektől.
Tisztelt Meghívottak!
Az 1914 és ’18 között lezajlott első világégés alapjaiban rengette meg az akkor ismert világot és rajzolta át Európa térképét. Számunkra magyarok számára az első világháborút lezáró békerendszerek különös fontossággal bírnak, mivel annak következtében milliós magyar közösségek kerültek a határokon túlra. A háború számos vonatkozásban megszabta Európa és Magyarország későbbi történelmét, és állította kényszerpályára az európai politikai, gazdasági és társadalmi fejlődést. Akkor és ott olyan történelmi folyamatok indultak el, amelyeknek érvényessége napjainkig tart. Ezért az I. világháború kitörésének centenáriumi éveiben történelmi kötelességünk, hogy a megemlékezés és a visszatekintés mellett, keressük a hazáért halt hősök iránti tisztelet méltó kifejezésének lehetőségét.
Kedves Barátaim!
Mi, akik tiszteletbeli székelyek és székelyeket tisztelők, szinte hazajárunk Udvarhelyre – ha ezt az Udvarhelyiek nem veszik zokon és tolakodásnak tőlünk –, és akik a Kováts Fényképészet archívumát már kellő mértékben ismerjük, számunkra egyértelmű volt a döntés, hogy a magyar katona hazája és nemzete iránti elkötelezettségét és első világháborús véráldozatát, a fényképészet eme képein keresztül szeretnénk Csepelen megmutatni Önöknek. Az első háborús katonáét, amely vérét ontotta Európa harcterein, s amely hazájáért és szülőföldjéért a létező legnagyobb áldozatot hozta. A XX. század történelmi sorsfordító eseményei, Székelyudvarhelytől Pozsonyig és Kassától Szabadkáig egyként vésődtek be a nemzet kollektív emlékezetébe. Katonáink együtt küzdöttek Galíciában, az erdélyi fronton és az Isonzó völgyében. De együtt meneteltünk a Don folyó partján és – a határok ellenére – 1956 is közös nemzeti élményünkké vált, melyet a határon túlinak nevezett magyarság nemcsak lelkében, de tetteiben is magáénak érzett.
Kováts István, a fiatal székelyudvarhelyi fényképész, a 82-es gyalogezreddel bejárta a galíciai-, erdélyi-, romániai és észak-olaszországi frontvonalakat. Képei révén megörökítette a katonaélet számos arcát. Képein megjelenik a lövészárok, a csapatvonulás, a parancskihirdetés, a szórakozás, az étkezés és az imádkozás pillanata is. A kezdeti eufória elmúlásával azonban a képeken is megjelenik a háború valódi arca: a pusztulás, a halál és a temetés drámaisága. A képeken látunk még német katonát és színi előadást néző harctéri katonákat is. A reményt kereső imádkozó katonát és a dicsőség pillanatában a nemzeti lobogót magasba emelő büszke harcost is megtaláljuk a korabeli fényképeken. Nem műtermi képek ezek. Szereplői hús-vér emberek, akik hazájukhoz közel, s távol, szívükben hittel, félelemmel és reménységgel vállalták sorsukat. Egyesekről talán ezek az utolsó felvételek. Apák és fiúk, rokonok és barátok, falubeliek és küzdőtársak voltak. Életük fontos pillanata volt a nagy háború, amely nemcsak személyes sorsuk, hanem egész nemzetük történelmének is meghatározó fordulópontjává vált.
Kedves Barátaim!
A falakon látható félszáz válogatott fotográfia, a haditudósítás fénnyel írott hőskorából a Nagy Háborúnak is nevezett első világégés páratlan hitelű dokumentálása. Külön értéke és érdekessége a kiállításnak a sztereo képek bemutatása, amely fotótörténeti ritkaságokon keresztül térhatású szemlélői lehetünk a korszak eseményeinek. A Kováts dinasztia nagy érdeme, hogy mindez olyan évtizedeken át maradt fenn az utókor számára, amelyekben egy zászló, kokárda, egyetlen sírfelirat vagy szobor-koszorúzás is súlyos büntetéssel és megtorlással járt.
A katonaélet és az ezerarcú halál mindennapi valósága tükröződik a képekről. Fényképek, naplók, tábori levelezőlapok és katonadalok sokasága tanúskodik a háború emberek feletti küzdelmeiről. A közkatona, a tiszt, a főtiszt és a tábori pap megmaradásért vívott létküzdelméről. Gépek és emberek nagy csatája volt ez, amely minden akkori nemzet lelkében komoly sebeket ejtett. Voltak olyanok azonban, akik a békefeltételekben komoly gyógyírt találtak a háborús sebekre. Mások számára azonban méltatlan és méltánytalan diktátumok szabták meg az új ország- és nemzetfeltételeket. A küzdelem azonban így sem volt hiábavaló.
Aki a magyar hadtörténetet akár csak felületesen is ismeri az tudja, hogy a Magyar Királyi Honvédség története a magyar hadtörténelem egyik legmeghatározóbb része. Mi magyarok, székelyek, jászok és kunok tudjuk, hogy mindez a szabadságszeretet és a hadakozás művészetének vérünkkel írott nagyszerű fejezete.
Kedves Barátaim!
A csepeliek számára is nagy érdeklődéssel megnyílt korábbi Kováts-kiállítás folytatásaként ma itt újra megélhetjük a Kárpát-haza magyarságának életre-halálra elszánt egységét egy olyan kiállítás révén, melyen egy évszázad távlatából a Nagy Háborúban életüket áldozó székelyekre emlékeztet bennünket.
Az első világháború centenáriumi évfordulójának második évében én magam arra hajlanék, hogy a négy éven át tartó emlékezésnek az életet szolgáló, és a fény felé néző vonásait erősítsem. Azt mondom ezért, hogy emlékeznünk és emlékeztetnünk kell arra, hogy összetartozunk. A magyar múlt és a magyar jövő van itt tehát a falakon, amely emlékeztet minket a nemzeti összetartozásra, a hazára, és nemzetre, mert nincs határon túli és határon inneni magyar világ, csak egy magyar világ, egy magyar jövő van itt a Kárpát-medencében.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
