A doni katasztrófa évfordulójára emlékezünk ma. Hetvenkét éve, 1943. január 12. hajnalán az urivi hídfőállásnál indult meg az a szovjet támadás, amely napok alatt megsemmisítette a második magyar hadsereget. Százezernél több honvéd maradt az orosz hómezőkön, tízezrek tűntek el, kerültek fogságba, alig hatvanezer elgyötört, megrokkant magyar baka tért haza – később, a kommunista évtizedekben ők lettek „a fasiszták oldalán harcoló háborús bűnösök”.

Trianonig kell visszamennünk, hogy megértsük, mit keresett magyar honvéd ott, a Donnál. Nem a hódítás vágya sodorta az országot a háborúba, hanem az előre is látható logika: a győztes antant kapzsi békeszerződései magukban hordozták a következő világégést.

A harmadára csonkított országot a trianoni sokk után egyetlen remény éltette: a Nem, nem, soha!, az elcsatolt országrészek visszaszerzése. Márpedig erre azokban a feszült években német (és olasz) segítséggel lehetett valós esélye az országnak, ahogy azt az 1938-ban elkezdett határmódosítások igazolták is. A német hadvezetés 1941 végéig nem követelt magyar részvételt a szovjet ellen indított háborújában, ám egy évvel később, amikor lassulni látszott az előrenyomulása, annál jobban. Hitler ekkor nyújtotta be először a számlát.

A Sztálingrádnál elakadó németek a második magyar hadseregnek is kiszignálták a feladatot – nem volt pardon. A többi ismeretes: a negyvenfokos orosz télben a magyar remény is elfagyott. Ha furcsán hangzik is: nemes célért vívtunk egy eltévesztett csatamezőn.