Orbán Viktor miniszterelnök négyoldalas levelet írt, amelyben hosszan érvel a német megszállás áldozatainak emlékműve mellett. A levél címzettje Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, a kormány által támogatott Magyar Művészeti Akadémia tagja.

A levél alább olvasható.

Mélyen tisztelt Dávid Katalin professzor asszony!

A magyar politikára oly jellemző homályos dramaturgia folyományaként kézbe vehettem egy írást, amely „Feljegyzés” címet és egyben műfaji meghatározást viseli. Az írást Ön jegyzi.

Abból a feltételezésből kiindulva szeretnék köszönetet mondani, hogy a feljegyzés az én számomra is készült.

Köszönöm, hogy az ügyet és az ügy gazdáját (kormány) is méltónak találta arra, hogy toll után nyúljon.

Ez manapság rendhagyó, ugyanis a szellem emberei inkább a közélet általános megvetésének tónusát és a felülállás magatartását követelik.

Az Ön nagyvonalú gesztusa reflexiók hosszú sorát váltotta ki belőlem. Úgy érzem az Ön irása az első, amely elkerüli a sajnos lassacskán elkerülhetetlen, olcsó, politikai lökdösődés kocsmapultját.

Felvethető, miért nem a kultuszügyekért felelős miniszter ragad tollat, ám a német megszállás áldozatainak emlékművéről szóló döntés – amely az Ön levelének tárgya – a kormányé volt, magam is támogattam. Ráadásl megtisztelő, hogy írhatok Önnek, s végre itt a méltó alkalom, ahol elmondhatom, amit erről a bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevényről gondolok.

Ikonográfiai megjegyzésekre nem futja bátorságomból, s ezen még a kétszeri kétharmad sem segít. Merészségem mindössze arra a politikai természetű megjegyzésre korlátozódik, amely a bennünket megszálló katonai gépezet identitását illeti. Ám ez rögtön egy sarkallatos kérdés közepébe ránt bennünket, kik is voltak a megszállók: a nácik vagy a németek?

Felfogásom szerint – amely, elismerem, elsődlegesen államjogi – bizony a németek, akik akkor éppen a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket.

A kettő közötti különbségtétel, s az implikációk számbavétele is inkább a német népre tartozik, s kevésbé a német nemzeti erényeket egyébként elismerő, s a mások hibái iránt általában megértő és lovagias magyar ítészekre.

Talán ez érthetővé teszi, miért nem éreztük aggályosnak a birdalmi sas megjelenítését.

Ami az emlékmű szellemiségét illeti, talán nem indokolatlan felidézni az angyal szerepeltetése melletti érveket.

Feltűnő, hogy milyen gyorsan nyert teret az angyal Magyarországgal történő azonosítása. Ezt kortünetnek látom. Egy olyan kor tünetének, amelyben a politikai-harci értelmezések vonzóbbak, mint a szellemi-lelki természetűek.

Magam például az ártatlan áldozatokat látom az angyalban, s nem valamiféle ártatlan államot. Ártatlan állam vagy ország ugyanis természeti és fogalmi képtelenségnek tűnik, ideértve sajátunkat is. Az államokra nézve ugyanis nem az ártatlan és bűnős, inkább a közjogi és nemzetközi jogi felelősség dimenziói érvényesek.

Ártatlan áldozatok százezreinek emkéket állítani nemcsak helyes dolog, de erkölcsi természetű kötelesség is.

Hallottam olyan érveket is, amely az áldozatok más jelképrendszerben történő megjelenítését pártfogolták, kevesebb értelmezési vitát remélve.

A művész angyal melletti döntését értékesnek tartom, mert megadja a pusztító gonosz ábrázolásának azt a többletét, amelyet más megoldások nem tudnak nyújtani.

A keresztényellenességre gondolok. A korabeli megszálló német birodalom félresöpörte a kétezer éves európai keresztény erényeket, politikával és hatalommal szembeni kereszény elvárásokat és tanításokat, s ezért az áldozatok - legyenek óhitűek, keresztények vagy hitetlenek – egy keresztényellenes szellemi irányzatot megtestesítő diktatúra áldozatai lettek.

Ezt a komplikált történeti, szellemi struktúrát egy áldozati szoborkompozícióban megragadni igazi alkotói bravurnak érzem.

Adódik a kérdés, hiányosság vagy erény, ha egy műalkotás ilyen széles teret enged a befogadói értelmezésnek. Nem tudom, mi a filozófiai vagy művészettörténeti szempontból korrekt válasz. De azt tudom, hogy a didaktikus történeti alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tesznek.

Összefoglalva csak azt szerettem volna megírni Önnek, hogy ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történeti tartalmát tekintve pontos és makulátlan.

Bár az áldozatok előtt tisztelgő emlékműnek nem tárgya, a kibontakozott vita közepette aligha kerülhető meg, hogy a német megszállás és a magyar felelősség összefüggéseiről is írjak.

A német katonai megszállás tény. Magyarország közvetlen német irányítás alá kényszerítése is tény. Így aligha vitatható, hogyy mindazért, ami 1944. március 19-e után Magyarországon történt, Németország felelősséget visel. Pontosan úgy, ahogyan ezt a tényt német bírósági döntések rögzítik, és ahogyan ezt a mi Alaptörvényünk is megállapítja.

Mindazonáltal fel kell vetnünk a korabeli magyar politikai és állami vezetés felelősségének kérdését is. De terhelheti-e egyáltalán, s ha igen, miféle felelősség egy megszállt ország vezetőit? Véleményem szerint terhelheti. Úgy látom itt a kollaborálás vádja és felelőssége megáll.

A magyar politikai vezetők – legyen erre bármilyen indokuk és magyarázatuk – az ország megszállóival szemben nem kezdeményeztek ellenállást, nem indítottak honvédő és honmentő akciókat, nem tettek kísérletet arra, hogy megvédjék a honpolgárok szabadságát és vagyonát, sőt még egy emigráns kormány felállítására sem futotta erejükből. Ezért a kollaborálás felelősségét viselniük kell a földi és az isteni ítélőszék előtt is. Mindezt nem menti az a közismert tény sem, hogy Európában ez idő tájt a kollaborálók tábora fájdalmasan széles és színes volt.

S így végül megérkeztünk a legfogósabb kérdéshez is: mit kezdjünk mármost ezzel az egésszel, mit kezdjünk az együttélés kérdésével. S mit kezdjen különösen a mi nemzedékünk, amely később született, politikájában pedig elkötelezett keresztény értékek, a nemzeti önérzet és a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség mellett.

Úgy látom, hogy amit mi, magarok megtettünk, megtettük. Bocsánatot kértünk, habár tudjuk, hogy a népírtókkal való kollaborálás bűne megbocsáthatatlan. Jóvátételt adtunk, habár, tudjuk, ami történt, jóvátehetetlen. Ugyanakkor olyan felelősséget nem vállalhatunk, amely nem illet bennünket. Ezért azt is egyenesen ki kell mondanunk, hogy a német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok, és nincsenek százezerszám elvesztett életek sem. Ezek belátása nélkül nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben. Márpedig a mi nemzedékünk azért lett a radikális antikommunista híve, mert elege lett az őszintétlen és bizalmatlanságra épített életből.

Köszönöm, hogy mindezt megírhattam Önnek.

Budapest, 2014. április 29.

Nagyrabecsüléssel:

Orbán Viktor

Post Scriptum: Ezt a levelet elküldtem Hegedüs Zsuzsa, Keserü Katalin és Erdélyi Zsuzsa asszonyoknak is. Bár az Önnek írt levelem személyes, de nem magántermészetű. Belátása szerint mások tudomására is hozhatja.