Azon a nyári napon iszonyatos bombázás rázta meg Csepelt. Nemcsak az áram, sok helyen még a víz is megszakadt. Legjobban azok szenvedtek, akiket összezártak, Csepel zsidó származású lakosai. „Azok az emberek szomjaznak, szenvednek!” - gondolta egy hétgyermekes anyuka. Átkarolta három gyermekét - köztük tízéves kislányát, Marikát, ceglédi kannákat vettek a kezükbe és elindultak a gettó felé. „Mit akarnak itt?” - förmedt rájuk a kisnyilas nyikhaj. „Vizet viszünk a szomjazó embereknek” - volt a válasz.

„Oda ugyan be nem mennek” - fenyegette őket. De az anyuka nem teketóriázott, indult befelé. Elhangzott az „Állj! Állj, vagy lövök!” felszólítás. De az anyuka csak ment a szomjazó emberek felé. Rálőttek, karja megsebesült, de csak ment tovább. „Akkor mindnyájukat lelövöm” - dörgött a fenyegetés. „Akkor még szerezzen négy golyót, mert ha minket lelő, a másik négy gyerekem is ki fog jönni” - hangzott a válasz. És a szomjazók aznap inni kaptak...

Lám, még a legkisebb is milyen nagy tettekre képes, ha a félelmet legyőzi az emberség és bátorságot ad! Marika ma is itt él közöttünk, diákónusunk felesége: Krammer Andrásné, Pallinger Mária. Tíz unoka nagymamája.

Arról nem tehetünk, ami akkor történt. Legtöbben nem is éltünk. De arról igen, hogy ne ismétlődjön meg! Ma sem kell más: emberség és bátorság!

Kispál György plébános