Tisztelt Megemlékező Barátaim!

Kedves Csepeliek!

„A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret.”

A gulágot túlélő és megszenvedő Nobel-díjas orosz író, Alekszandr Szolzsenyicin kommunistákról írott gondolata pontos és hiteles képet fest számunkra arról az embertelen ideológiáról, amely hetvenéves fennállása alatt, országok egész sorát taszította fizikai, lelki és erkölcsi nyomorba, és amely rendszer – Stephan Curtois francia történész becslése szerint –, mintegy 100 millió embernyi áldozatot követelt világszerte.

Az ilyen emlékező pillanatokban érdemes rövid visszapillantást tennünk a pusztításokban és totalitárius diktatúrákban bővelkedő véres XX. századra. A náci és bolsevik ideológiák közös tulajdonsága, hogy minden köteléket igyekeztek felszámolni ember és hatalom között. A kommunista diktatúra talán egyik legborzasztóbb tulajdonsága pedig, hogy a nemzet nevében tiporta sárba az egyént és annak legszentebb jogát a szabadság gyakorlását.

Tisztelt Emlékezők!

A kommunizmus ámokfutása Magyarországon először 1919. március 21-e és augusztus 1-je között söpört végig. A bolsevik típusú proletárdiktatúra 133 napja alatt, a „Lenin-fiúk” mintegy 300 embert gyilkoltak meg. A tanácsköztársaság kommunistái voltak azok, akik Magyarországon kormányprogrammá emelték a politikai terrorizmust. Istentelen és embertelen kommunista ideológiájukkal és kormányzatukkal sorsfordító történelmi időkben rövid idő alatt szétszakították a magyar társadalmat, megbénították a magyar államot, nemzetközileg elszigetelték és ellenségei közprédájává tették Magyarországot. A több évtizednyi hazug kommunista oktatás- és kultúrpolitika sem tudta átírni a tanácsköztársaság hazaárulásának és nemzetárulásának történelmi ámokfutását.

A második világháború után szovjet hadifogságba esett magyar katonák száma közel félmillióra tehető. És ne felejtkezzünk meg arról a 200 ezer „málenkíj robotra” hurcolt honfitársunkról se, akik közül nagyon sokan nem láthatták újra szülőföldjüket, mert szibériai munkatáborokban pusztultak el. A Rákosi-korszakban halálos ítélet okán vagy a börtönviszonyok következtében mintegy kétezren haltak meg. A polgári bíróságok pedig ugyanebben az időszakban közel 400 ezer embert fosztottak meg politikai indokok alapján szabadságuktól.

Kedves Barátaim!

1945. január 9-én Csepelre is bevonultak a szovjet csapatok. Ettől a naptól számíthatjuk a kommunista megszállás és a „málenkij robotra” hurcolások történetét is. A szovjet parancsnokság munkáját a csepeli kommunisták segítették. Vezetőjük, az a Kalamár József volt, aki kész listát állított össze, melynek alapján mintegy 300 – többségében sváb származású – férfit és nőt gyűjtöttek össze, s hurcoltak el a Szovjetunióba. A csepeli „robotosok” egyik utolsó túlélője a 80 éves Strein Oszkár. Története egy egész sötét történelmi korszak mementója is egyben. 1945 januárjának egyik napján hívatták be a községi rendőrőrsre. Rosszakarói jelenthették fel, noha soha semmilyen formában nem vett részt a háborús harcokban. A rendőrségen tudta meg, hogy munkavégzésre hívták be. Innen a többi fogollyal együtt Tökölre meneteltették, ahol egy pincében őrizve őket egy hétig alig kaptak élelmet. Ezt követően gyalog Kiskunhalasra hajtották, majd a vasútállomáson marhavagonokba terelték őket. Strein Oszkár emlékezete szerint egy hétig utaztatták őket az Ukrajnában lévő Liszicsanszk településre, a donyecki szénmedencébe. Az ide terelt foglyokat főleg bányákban dolgoztatták. Sokan az éhségtől, a téli hidegtől és a napi robottól annyira legyengültek, hogy belehaltak a szenvedésbe. Strein Oszkár 1948 nyarán 40 kilósan térhetett haza. Visszajött Csepelre és egy gyárban helyezkedett el, de soha sem beszélhetett a szovjetunióbeli megpróbáltatásairól. Pontos adat nincs arról, hogy a 300 csepeli elhurcoltból hányan térhettek haza. Ráadásul sokan hazatérésük után haltak meg, a kint szerzett betegségek és legyengült ellenálló képességük okán. Megpróbáltatásaik és szenvedéseik a kommunista hatalomgyakorlás természetes velejárói voltak.

Később a Magyar Szocialista Munkáspárt fővezérei ugyanott folytatták, ahol elődeik abbahagyták. 1956-ban idegen tankokkal fojtották vérbe a magyarok szabadságvágyát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a „puha” kádári diktatúra négyszáz embert küldött a bitófára. A csupasz számok mögött emberi sorsok és életek tragédiái állnak, amelyet aztán túl kellett élni, hogy eltiporva, megszégyenítve és megalázva, szabadságjogainktól megfosztva – a magunk 200 ezer besúgójával – „legvidámabb barakk” lehessünk, hogy aztán hosszú évtizedek várakozása után végre saját kezünkbe vehessük sorsunk alakítását.

Tisztelt Csepeliek!

A világtörténelmet is alakító első fegyveres antikommunista forradalom, az 1956-os magyar szabadságharc Csepelen tartotta magát a legtovább. Itt már október 24-én szervezett csoportok léptek fel a kommunista karhatalmat képviselő helyi kiegészítő hadsereg laktanyája, illetve a kimenekítésükre siető rendőrség ellen. Az utolsó napként pedig november 9-ét jegyezzük, amikor a szovjet hadsereg végleg leverte a szabadságharcot. Buri István, Major Ernő és Körösi Sándor vezetése és parancsnoksága alatt a csepeliek légvédelmi akciókkal is késleltették a szovjetek visszatérését. Kovács Sándor tábornok, a forradalom helyi hőse és még sokan mások fegyverrel vettek részt a csepeli harcokban. Forradalmáraink később ugyanúgy szóródtak szét a menekülésben vagy sínylődtek börtönökben, lehelték ki lelküket a bitón vagy kínzások alatt, mint magyar mártírtársaik ezrei. Itt a csepeliek név szerint is emlékezhetnek, hiszen ismerik a megtorlások névsorát: id. Szente Károly, Szente István vagy a szintén halálra ítélt Major Ernő neve, sorsa és áldozata a történelem nagy lapjaira való.

Ebben a térben, ahol most emlékezünk, furcsa kettős igazság feszíti a lelkünket és elménket: Mért van az, hogy más nemzeteknél még a kommunista hatalom képviselőiben is maradt nemzeti szolidaritás? És mért lehetett a II. Világháború szörnyűségei után újabb genocídiumokat előkészíteni, élőhalott konvojokat útnak indítani svábokkal, felvidéki magyarokkal és kényszermunkára szánt emberáldozatokkal?

Mert nekünk magyaroknak kommunistából is a legalja jutott. A környező országok nemzeti kommunistáihoz képest, melyek nemzeti érdekeiket összeegyeztethetőnek tartották a kommunista ideológiával, nálunk a minden nemzeti felelősséget nélkülöző internacionálé, a társadalmi igazságosság nevében hazug történelmi ideológiákra építő bosszúállással kezdte meg 1948-ban gyilkos ámokfutását. Kommunistáink tehát nemcsak a magyarságot ezer éves állami létében veszélyeztető versailles-i rendszer előkészítésében segédkeztek, lerombolva nemzeti szuverenitásunk alapvető képességeit, de a nemzeti kiszolgáltatottság és önfeladás politikájának eredményeként nettó hazaárulóvá is váltak.

Tisztelt Megemlékezők!

Kedves Barátaim!

Egy korban, egy rendszerben élni nem választható, hanem adottság. De egy rendszert, egy embertelen, kegyetlen kommunista diktatúrát létrehozni, irányítani, képviselni bizony választható. Mindezért tehát fenn kell tartanunk magunknak a jogot, hogy komoly erkölcsi megítélés alá vessük mindazokat, akik e rendszer működtetésében szerepet vállaltak. Azoknak, akik ezer szállal, mélyen beágyazottan és meggyőződésből irányították a kommunista rendszert és az elnyomó hatalom működtetői voltak, az Apró Antalok rokoni leszármazottainak és ideológiai utódainak nincs helyük többé a magyar közéletben.

„A kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik.” – mondják, mert a kommunista rendszerek látszólag eltűntek ugyan, de beláthatatlan struktúrái és nagyon is látható egykori képviselői, haszonélvezői ma is itt vannak közöttünk, és ott lesznek a szavazólapokon is, tovább mérgezve a közéletet és akadályát jelentve a teljes nemzeti kibontakozás lehetőségének.

Ezen a mai emlékezésen is elhangoztak nevek. Az áldozatok és a bűnösök nevei – jelezve, hogy véget ért a történelemhamisítás, az elhallgattatások vagy az öncenzúra igazsággyilkos ideje.  Meggyőződésem, hogy a bűnösök megnevezése nélkül nem adható erkölcsi elégtétel a bűnöket elszenvedőknek. 100 milliónyi mártír és sok 100 millió életben maradt áldozat szenvedéseit gyalázza meg, aki nem hajlandó a nácizmus és a kommunizmus gaztetteivel szemben az elutasítás gesztusával viszonyulni. Meggyőződésem szerint, e bűnökkel, és e bűnök elkövetőivel szemben nem szabad semmiféle mentséget vagy magyarázatot keresni. Mindezért – ahogy a cseh író Milan Kundera fogalmaz: „A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek.” Meggyőződésem, hogy e kérdésekben csak akkor találjuk meg a nyugalmat, ha kimondjuk és megnevezzük a múlt égre kiáltó gyilkos bűneit, és ha az utánunk jövő nemzedékekkel is megosztjuk annak történelmi tanúságait. Az áldozatokkal szembeni erkölcsi elégtétel okán pedig nem maradhat más kötelezettségünk, mint a megemlékezés lángjának ébren tartása és megakadályozása annak, hogy a letűnt rendszerek bukott politikusai bármikor is visszakapaszkodhassanak a történelem süllyesztőjéből!

Isten nyugtassa a nemzeti szabadság és az emberi méltóság csepeli mártírjait!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!