Ma hatvan esztendeje, 1953. november 25-én győzte le a Wembley Stadionban a magyar labdarúgó-válogatott 6:3-ra a sportág tanítómesterét, Angliát. Mi azóta is az évszázad mérkőzéseként ünnepeljük, legalábbis idézzük a londoni diadalt, amelyről az elmúlt hat évtized során szinte minden hazai szem- és fültanú megosztotta már összes valós – és nem kevés valótlan – élményét.

A Magyar Nemzet alábbi összeállításában ezért nem a 6:3, hanem a 3:6 felől közelít; azt vizsgálja, miként hatott e sporttörténelmi lecke az angol labdarúgásra és közéletre, annak – akkor aktuális – jelenére és jövőjére. Amire a lap jutott, az egyszerre meglepő és megindító; az a legkevesebb, hogy a 6:3 nemcsak velünk, hanem velük, az angolokkal is élő történelem.

A mából, 2013-ból visszanézve már önmagában az is érthetetlennek tűnhet, miként lehetett 1953-ban odaítélni az „évszázad mérkőzése” kitüntető címet, hát még az, milyen alapon formáltak jogot erre az addig lezajlott négy világbajnokságból az első hármon részt sem vett, a negyediken pedig csúfosan leszerepelt angolok. Tovább erősítheti kételyeinket, hogy a két legsikeresebb európai futballhatalom számára – a németek a Jahrhundertspiel, az olaszok a Partita del secolo kifejezést használják – a XX. század meccse az 1970-es vb Olaszország–Németország elődöntője, a hosszabbítás utáni 4:3-as végkifejlettel. Tegyük fel tehát a kérdést: valójában mit is ünneplünk mi ma és milyen alapon? Mielőtt azonban az aktív és passzív romantika hívei felkapnák a fejüket, megnyugtatjuk őket: az alábbiakban nem mítoszrombolás, hanem -építés következik.

Elsőként szögezzük le az alaptézist: a jelenben és a jövőben mindenki legyőzhető, de a brit labdarúgás múltjával senki sem vetélkedhet. Hisz Walter Scott kora középkori tárgyú, romantikus műveiben már maga is említi a két falu között űzött félig sport-, félig harci játékot, amikor pedig a Shakespeare-t fordító Vörösmarty a mesternél a „football player” szerkezetet olvassa, kínjában süvölvényként ferdíti azt. Az angol és a skót réteken a XIX. század második felében a „soccer” is virágzik, a sportág modern szókincse máig őrzi a hajdani emelkedett szellemet. A játékvezető például azért referee, mert a refer to – átutalni valamit valakinek – igéből az ee főnévképzővel alakult ki, azt rögzítve, hogy kezdetben bíró nélkül ment a foci, a kétes helyzetekben a két csapat egyezett meg, és csak ha vita támadt, akkor utalták át a döntés jogát egy semleges félnek.

Csupa gentleman

Akár egy Scott-féle lovagregényben. Így aztán érthető, hogy a szigetlakók tudomást sem vettek róla, amikor harminc-negyven évvel később a szárazföldi Európa is futballozni kezdett. A válogatottat be se nevezték az első három világbajnokságra, mert eleve úgy gondolták, mindennek ők az alapjai, nélkülük még félkomoly viadal sem rendezhető. Az NHL és az NBA csúcsán a hokisok és a kosarasok fensőbbrendűségi tudata táplálkozhatott hasonló, de ingatagabb alapról. Jellemző példa, hogy amikor a „National eleven” középhátvédje életében először látott becsúszást az 1930-ban vb-aranyérmes uruguayi kiválóságtól, Andradétól, és megkérdezték tőle, alkalmazza-e majd ezt az eszközt, azt felelte: nem, mert úriember így nem szerel. E gentlemanokból álló csapat először az 1950-es világbajnokságra merészkedett el, ahol már a csoportmérkőzések után búcsúzni kényszerült, mert az Egyesült Államoktól és Spanyolországtól is kikapott 1-0-ra.

Amint a telexgépek kipötyögték az amerikaiakkal szembeni 0-1-et, akadt brit hírügynökség, amely csak sajtóhibával volt képes magyarázni az eredményt, ezért azonnal javított, és 10-1-et közölt. Az angol futball világát nem rengette meg e fiaskó, maradt minden a régiben. Az értékrend is, a játékstílus is. No meg a politikából átmentett, még mindig fényesnek gondolt elszigeteltség, a „splendid isolation” is. Mert úgy vélték, ott, a csatornán túl csak rugdalják a labdát, az nem futball. Abban csak hadd nyerjenek, kedvükre.

Ezek a mindent és mindenkit egy kézlegyintéssel elintéző arisztokraták döntöttek úgy 1953-ban, hogy meghívják saját várukba, a futball szentélyébe a két világháborúban vesztes, a vasfüggönyön túli, vörös börtönben sínylődő, kicsi, ismeretlen ország válogatottját, és az ellenük vívandó mérkőzést úgy hirdetik, mint „Match of the Century”. Az alapító atyák a legjobbak, a huszonnégy mérkőzés óta veretlen olimpiai bajnokok, EK-győztesek ellen. A szokásosnál hosszabb bevezető is azt hivatott alátámasztani, hogy a magyar labdarúgás számára a londoni találkozó már a kezdőrúgás pillanatában az évszázad mérkőzésévé vált, a meghívás, az alkalom puszta ténye a 6:3-tól függetlenül korszakos diadal. Mint a déli harangszó – hisz a közhiedelemmel ellentétben az sem a Nándorfehérvárnál visszavert török ostrom után hangzott fel először Európa-szerte, hanem még előtte, fohászként. Jelezve, hogy a magyarokon a világ szeme.

Az angolok persze úgy gondolták, nem értünk, hanem nekünk fognak harangozni. Semmiféle energiát nem fektettek az aranycsapat taktikájának feltérképezésére, pedig az már bő egy esztendővel korábban, 1952 szeptemberében kialakult. Fiaink ekkor Bernben, a Wankdorf-stadionban – a későbbi vb-döntő helyszínén – Svájccal játszottak, és a 11. percben 2-0-s vesztésre álltak. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány a 31. percben határozta el, hogy Palotás Péter helyére Hidegkuti Nándort állítja, ezzel egyszersmind beveti az MTK-nál már alkalmazott hátravont középcsatár formulát. A hazaiakat meg is lepte, és mivel a centerhalf követte a mezőnybe Hidegkutit, Puskás negyedórán belül kétszer is kihasználta az így kialakult üres területet. Ő egyenlített, csapatunk pedig 0-2-ről 4-2-re fordítva magabiztosan győzött, és ezzel a 3-2-5-ös helyett a 4-2-4-es hadrend is végleg csatát nyert.

A magyar hadrend

Az angolokat egy évvel később mindez még jobban megdöbbentette. Részben azért is, mert válogatottjuk nem a hagyományos módon működött; Walter Winterbottom nem klasszikus szövetségi kapitányként tevékenykedett, nem vezényelt összetartásokat, nem térképezte fel az ellenfeleket, helyette az országos szövetség illetékes bizottsága állította össze a csapatot, amelyben minden futballista úgy játszott, ahogyan a klubjában szokott. (Az analógia ezúttal is érvényes: állandó NBA-válogatott és szövetségi kapitány sincs.)

Alaptörvénynek számított például, hogy a középhátvéd az ellenfél 9-es számú játékosát követi, ezért így tett Henry „Harry” Johnston, a rutinos, 34 éves futballista is, akit hazájában 1951-ben az év legjobbjává választottak. Azon a bizonyos, 1953. novemberi napon pedig 90 perc és egy számára ismeretlen, kopaszodó csatárzseni 90 perc alatt szétzúzta a pályafutását és a futballba vetett hitét. Hidegkuti már az 1. percben gólt rúgott róla, aztán a 22. percben még egyet, és folyamatosan a bolondját járatta vele mélységi mozgásával. Az archív meccsfelvételen is pontosan látszik, amint a szünetre vonuló hazaiak soraiban Stanley Matthews átkarolja a tanácstalan, holtsápadt Johnston vállát, és igyekszik lelket önteni belé. A társak visszaemlékezéseiből tudjuk, Johnston az első félidőt követően, az öltözőben arra panaszkodott, hogy még labdához sem sikerült érnie, és fogalma sincs, mit csináljon. Később Winterbottomnak is a szemére vetette, hogy egy árva szóval sem készítette fel a megpróbáltatásokra, ő maga pedig e sorokat vetette papírra: „Tragédiaként éltem meg a teljes tehetetlenségemet.”