Tévedtem – mondta Tamás Gáspár Miklós 2005-ben. Az egyszavas beismerés előtt TGM valóban tévedett: cigányellenes indulatoknak tulajdonította a Mortimer-ügyet, ahol cigány szúrt cigányt. Rajta kívül senki nem kért elnézést, amiért vakvágányra futás közben megsértette más emberek önbecsülését.

De TGM megtette. Ezt ne felejtsük el. Mindez azért jutott eszembe, mert két teljes napja borzasztóan hiányoznak a térdre hullások, a köntösszaggatások és bocsánatkérő levelek az úgynevezett Radnóti-ügyben. Arról van szó, hogy valaki, aki a nemzetközi hecckampánytól aligha függetlenül időközben jelentkezett a rendőrségen, ittasan vagy a köd miatt, ki tudja, miért, autójával nekihajtott az abdai Radnóti-szobornak. Hajnali kettőkor történt az eset, éppen egy szórakozóhelyre tartott. Ha ez náci provokáció, akkor nem értem, miért adta fel magát. Egyszerű, köznapi balesetről van szó, és egy emberről, aki a helyszínen még nem vállalta a felelősséget, csak akkor, amikor óriásira dagadt az ügy. Mert tettek róla, akik szoktak, hogy dagadjon, hízzon az eset, s hogy az abszurditásig magyarázzák. Aztán amikor kiderült, hogy nem náci gyalázat, hanem éjszakai gázolás, csendbe burkolóztak. Nincs TGM-féle tévedtem, nincs semmi. Persze, a gyűlöletgyárban a termelés tovább folyik. Olvasom a Der Spiegel internetes cikkét, hogy a „zsidó költő”, Radnóti Miklós szobrát lerombolták, és ki is mondják, hogy szélsőjobboldali, antiszemita háttere lehet az esetnek (Die Tat dürfte einen rechtsextremistischen beziehungsweise antisemitischen Hintergrund haben). Sem Abdán, sem Győrben nem tudnak még semmit az esetről, de a Spiegel már a hetven évvel ezelőtti üldöztetésekről beszél. Erre mondják, hogy az újságírás a gyorsaság műfaja, és milyen megnyugtató, hogy a bokrok közül nagy sebbel-lobbal távozó autóról nekik nem egy hajnali kisiklás, hanem az Orbán-kormány antiszemitákkal összekacsingató politikája jut eszükbe. Mert ők Németországból még ezt is kiolvasták fél óra alatt a féknyomokból, és a cikkük végére oda is sugallják, nehogy már a magyarországi zsidóság egy percre is azt higgye, 1945-ben véget ért a holokauszt. Meine Damen und Herren, ott, a Spiegelnél akad egy kis baj az Önök koncepciójával. Nem az a legbecstelenebb, a legaljasabb, ahogyan magukhoz idomítják a tényeket. A legaljasabb a „zsidó költő” kitétel a mi Radnóti Miklósunkról szólva, mert mondanom sem kell, hogy a zsidó szóval Önök nem jellemeznek, hanem vádolnak – és hazudnak.   Radnóti Miklós ugyanis magyar költő. Meghalnia pedig azok miatt kellett, akiket ez az ország már hetven éve lehúzott a klotyón, de akiknek a feltámasztása a jelek szerint Önöknek több mint életbevágó. És a dolgok természeténél fogva addig-addig kívánnak bennünket szembesíteni olyan dolgokkal, amelyekhez semmi közünk (én például 1970-ben születtem), míg az elégedetlenség, ostobaság, gyilkos ösztönök újra összeállnak, és akkor spiegeles hölgyek és urak, a mi szavunk már semmire sem lesz elég. Bocsánatot kellene kérniük. Azonos terjedelemben, azonos lelkesedéssel. És bocsánatot kellene kérnie Magyarország összes antifasiszta bohócának, liberális megmondóemberének, pecsenyéjét sütögető politikusának, aki az elmúlt negyvennyolc órában a csillagokba repítette átkait, és a sárba rántotta ennek az országnak a becsületét. Soha nem teszik meg, persze. Az ő szótárukból hiányzik a tévedtem és a bocsánat szó. Én már régóta mondom, és soha nem is gondoltam másképp: semmiféle megegyezésre, közeledésre nem léphetünk ezekkel az emberekkel. Ettől az ellen-Magyarországtól, a mi becsületünkkel és tisztességünkkel külföldi zsibvásárokon kufárkodó társaságtól, a virtuális és valóságos hazaárulóktól undorral el kell fordulni, és kész. Majd a következő választáson a maradék állásaikat is felszámoljuk, ez lesz a méltó válasz arra, ahogyan szegény Radnóti Miklóssal, a mi Radnóti Miklósunkkal elbántak két nap alatt. Mert a végére hadd mondják valami meglepőt, ami az ő fekete-fehérre alakított világképükben végletes zavart okoz majd: Radnóti Miklós a miénk, a magyar nemzeté. Ő is így gondolta, mi is így gondoljuk. Lássuk csak, mit ír erről: „Nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának.” Ebben a Radnóti-féle magyar nemzetben, a faj, vérrög és talajgyökér nélkül megfogalmazott, baromság nélküli magyarságban én, mi, a barátaim, a környezetem, a normális emberek benne vannak, de hogy az itthoni spiegelesek hol vannak, arra nekik kellene válaszolniuk, ha egyszer szembe mernének nézni önmagukkal. S talán könnyebb volna, ha nemcsak hivatkoznának rá, de el is olvasnák a keresztény magyar költő, Radnóti Miklós verseit. 

MHO - Szentesi Zöldi László