Hatvan esztendővel ezelőtt, 1953 szeptemberében számolták fel a Heves megyében található hírhedt recski kényszermunkatábort, ahol 1950 és 1953 között több ezer embert tartottak fogva bírósági ítélet nélkül. A rabokat kőbányákban dolgoztatták, miközben éheztették, rendszeresen verték, kínozták őket.
A recski tábor működéséről, hétköznapjairól máig kevés adat látott napvilágot, de Faludy György író visszaemlékezéseiből, a Pokolbéli víg napjaim című könyvéből tudhatjuk, hogy a táborba csepelieket is elhurcoltak.
Faludy György (1910-2006) szociáldemokrata beállítottságú író volt, s versei mellett regényeivel, önéletrajzi visszaemlékezéseivel és fordításaival vált híressé. Legismertebb művei között tartják számon Villon balladáinak átültetését magyar nyelvre. A II. világháború kitörése előtt nyugatra távozott, mert elfogadhatatlannak tartotta a nácik uralmát. A háború után visszaköltözött Magyarországra, de akkor a kommunisták rémuralmával került szembe. A kommunista hatalom 1949-ben tartóztatta le „felforgató tevékenységéért”, s bírósági ítélet nélkül, meghatározatlan időre a recski munkatáborba zárták. Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvében számolt be megpróbáltatásairól.
A visszaemlékezés először angolul jelent meg 1962-ben, majd 1987-ben magyarul is kiadták szamizdatként. Az író három évet raboskodott Recsken. Szabadulásának napjára így emlékezik: egy reggel arra ébredtek, hogy az őrök meglepően barátságossá váltak, de alá kellett írniuk egy nyilatkozatot. Ebben az állt, hogy bocsánatot kérnek tőlük, de egyben „jó tanácsokkal” is ellátták őket. Íme, a nyilatkozat: „A Magyar Népköztársaság nevében bocsánatot kérek öntől azért az igazságtalanságért, jogtalanságért és méltatlanságért, melyet el kellett szenvednie. …” Néhány sorral odébb ez olvasható: „A tábor parancsnoka figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban. Ismert jelszó volt: Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz sírba!”
Faludy György a könyvében több mint ötven történetet jegyzett fel arról, hogy kiket, milyen „vádakkal” internálták Recskre. Az egyik a csepeliekről szól ekképpen:
„Mauthner Gyula az ország legnagyobb gyárában, a csepeli Weiss Manfrédban dolgozott, és a helyi ÁVO besúgójaként működött. Elmúlt nyáron (1949-ben – a szerk.) az államvédelmi hatóság megbízta: írja össze, névvel és lakcímmel, az üzemben dolgozó volt szociáldemokrata tisztviselők és munkások közül azokat, akik antikommunista érzelmeikről ismeretesek. Mauthner, pártállásra való tekintet nélkül összeírta huszonnégy haragosát, és a lista alá odakanyarította saját nevét. A csepeli ÁVÓ-n a feljelentést borítékba tették, és továbbították a budapesti központnak. Harmadnap késő éjjel rabszállító autó állt meg háza előtt; amikor belökték, látta, hogy a többi huszonnégy ott szorong. Vele együtt kerültek Recskre: a huszonnégyek éjjelente Mauthnert pokrócba csavarták, úgy püfölték, míg egy éjjel Mauthner töredelmesen bevallott mindent. A vasöntők szánalomra gerjedtek iránta, és azontúl nem bántották.”
Mauthner Gyuláról és a többi csepeli fogoly további sorsáról egyelőre nincsen adat, de reményeink szerint sikerül a nyomukra bukkanni.
A Faludy György által leírt történetek közül álljon itt még kettő okulásképpen:
„Fazekas Gyula paksi állatorvost bevitték az ÁVÓ-ra, és állítólagos barátairól kérdezgették, akiknek soha még nevét sem hallotta. Ezt állhatatosan hangoztatta, mire három hétig verték. Ekkor egy százados lépett a kínzókamrába és kijelentette: sajnálatos módon összetévesztették egy másik Fazekas Gyulával. Be kell látnia, hogy ilyen állapotban nem engedhetik ki az utcára. Igaz? És elküldte Recskre.”
„Ajtai -- a répaorrú fiatalember, akivel egy vagonban érkeztem Recskre, és aki a váltók kattogásából állapította meg, merre járunk -- vasutas volt Hatvanban. 1949-ben Szolnokon tüntetést rendeztek Mindszenty kardinális kiszabadítása érdekében. Ajtait, vasutas testvérével együtt, néhány órával a tüntetés után tartóztatták le a hatvani állomáson. Mindkettőjüket azzal vádolták, hogy részt vettek a tüntetésben. Az Ajtaiak erre megmutatták a menetlevelüket: akkor érkeztek tizennégy órás vasúti szolgálatról az ország másik feléből. -- Akkor a maguk kurva feleségei vettek részt a tüntetésben -- mondta az ávós. - Nőtlenek vagyunk mindketten. -- Sebaj -- felelte a hadnagy. -- Azok is maradnak.”
Csarnai Attila