A tavasz kezdetén köszönt ránk Pészách ünnepe, amikor az Egyiptomból való kivonulásra emlékezünk, amely az első lépés volt a hébereknek azon a hosszú úton, amelyen még ma is jár a zsidóság. Elindultak a rabszolgaságból a szabadságba, a megkötöttségből a sivatag veszélyei közé, bízva az Örökkévalóban és Mózesben. A kivonulást a tíz csapás előzte meg.

Az első kilenc csapás során minden erőnek hitt hatalmat megalázott az Örökkévaló: az egyiptomiak istenségei tehetetlenek voltak vele szemben. A Fáraó hajthatatlansága miatt következett be a tizedik csapás is, mely egyet jelentett az első szülöttek halálával. Ahhoz, hogy ez a csapás elkerülje a hébereket, az Örökkévaló az Egyiptomban istenként tisztelt bárányokból származó vérrel kenetteti be az ajtófélfáikat. A héberek a bárány leölésével és nyilvános elfogyasztásával, az ottani tabuk megtörésével a bálványimádástól határolódtak el. Az ünnepünk alapja a fizikai és a szellemi szabadulás Egyiptomból, ebből meríthetünk újult erőt a mi saját megkötöttségeinkből való szabaduláshoz is.

A széderrel kezdődő, egy hétig tartó ünnepünk egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy tartózkodunk a kenyér, vagy más, a hagyomány által ugyanebbe a kategóriába sorolt erjesztett, kelesztett gabonák, ételek elfogyasztásától. Maceszt eszünk (tizennyolc percen belül elkészült kovásztalan kenyeret) a gyors indulás emlékére. Semmi sem képviseli jobban Egyiptomot, mint a „felfuvalkodott”, kelesztett kenyér, amit ott „találtak fel”.

Csak egy dolgot szabad megtanulnunk és megtartanunk a héberek 210 éves afrikai kalandjából: azt, hogy milyen volt rabszolgának, idegennek és kiszolgáltatottnak lenni. A kivonulás jelenti a zsidó időszámítás kezdetét és a Tóra átvétele felé megtett első lépést. A Tóra, az egyiptomi társadalmi berendezkedéssel teljesen ellentétes modellt rendel el: míg Egyiptomot az erő, az elnyomás, és a külsőségek jellemezték, a Tóra a belső értékeket, az irgalmasságot, kegyességet helyezi előtérbe.

Fináli Gábor

zsidó közösségi vezető