Tisztelt Ünneplő Közösség!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tavaly az a nagy és rendkívüli megtiszteltetés ért, hogy a csepeliek nevében, testvérvárosunkban, Nagyszalontán mondhattam beszédet nemzeti ünnepünk alkalmából. A város főterén, a református templom tőszomszédságában lévő Kossuth Lajos szobornál hatalmas ünnepi közösség előtt kellett megszólalnom. Pedig ez a nap, szalontai magyar testvéreinknél a naptárban nem piros betűs ünnep. A szívükben és a tudatukban viszont annál inkább!

Az ünnepséget követő felvonuláson, ahol nem jutott mindenkinek az ezer kiosztott fáklyából, ahol a feleségem szeme nemcsak a füsttől lett könnyes, ami után a fiam fél éjszaka huszárosdit játszott, még a kapualjakban összesereglett románok is tapsoltak. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ott és akkor, az „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk…” induló rigmusára léptünk együtt, s dobbant egymásért a szívünk.

Bátor tett és felemelő érzés volt Török László polgármester úr és csapatának méltó megemlékezése.

Kedves Csepeli és Nagyszalontai Honfitársaim!

Kérem, engedjék meg, hogy ma és itt, Arany János Nemzetőr-dal című verséből idézzek. Nagyszalonta neves szülötte néhány héttel a pesti forradalom kitörése után öntötte versbe bátor mondanivalóját, majd az év végére maga is nemzetőrként védte Arad várát.

„Süvegemen nemzetiszín rózsa,

Ajakamon édes babám csókja;

Ne félj, babám, nem megyek világra:

Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;

Zászló alá magam csaptam én fel:

Szülőanyám, te szép Magyarország,

Hogyne lennék holtig igaz hozzád!”

Igen, kivételes és bátor időszak volt 1848 márciusa. Kitartás és bátorság költözött, nemcsak a költők, az értelmiség, de minden magyar ember szívébe. Pesten, Budán, Dunán innen, Tiszán túl, a Felvidéken és Erdélyben egyaránt. Eggyé lett az ország!

Nem a múló hevület, nem a múló lázadás csinált forradalmat, hanem a rendíthetetlen, kristálytiszta hazaszeretet és tenni akarás.

Nem egy tavaszi nap hirtelen buzgósága szülte a forradalmat, hanem előtte közel 20 év érlelte meg a magyar emberek szívében a felismerést: ha mi nem állunk ki magunkért, ugyan, ki áll ki helyettünk? Már 18 évvel a forradalom előtt megszületett felismerés, hogy muszáj változtatni.

Ennek szükségességéről Széchenyi István Hitel című munkájában már 1830-ban így írt:

„Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre; nincs annyi gondom tudni 'valaha mik voltunk’ de inkább átnézni, 'idővel mik lehetünk ’s mikleendünk ’. A’ Mult elesett hatalmunkbul, a’ Jövendőnek urai vagyunk. Ne bajlódjunk azért hijábavaló reminiscentiákkal, de birjuk inkább elszánt hazafiságunk ’s hív egyesülésünk által drága anyaföldünket szebb viradásra. Sokan azt gondolják: 'Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz’!”

Széchenyi már akkor arra intett: a magyar földet a magyar emberek kezébe kell adni; az embereket hagyni kell dolgozni; akik nem dolgoznak, azokat is rá kell venni. Tudta, meg kell tiltani a mértéktelen hitelfelvételt, az eladósodást. Hitte, Magyarországot át kell alakítani, a rossz beidegződésektől meg kell szabadulni. Hitte, mindenkinek ereje szerint ki kell vennie a részét a közös terhekből.

Az ő hitéből egy nemzet hite lett. Tízek, százak, aztán ezrek kezdtek bízni egy ilyen Magyarországban. Hitték, hogy ha változtatunk, Magyarország jobban teljesít. Majd milliók hittek a bátor törvényekben, a reformokban, amelyek kinyitották a változás, a megújulás kapuját.

Tisztelt Ünneplők!

Néhány évvel a „legnagyobb magyar” írása után, egy másik reformkori nagyságunk, nemzeti imánk költője, Kölcsey Ferenc így figyelmeztetett országgyűlési búcsúbeszédében:

„Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, akik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.”

Megfogadva Széchenyi és Kölcsey intelmeit, végül az egész nemzet tűzte magára az erő, a remény és a hűség színeit. Milliónyi magyar hite és akarata fűtötte ’48 márciusát, a márciusi ifjakat. Nem maréknyi csoport voltak ők, hanem minden fiatal, minden magyar. Nem a saját forradalmukat vívták, hanem minden magyar forradalmát. Nem hátsó szándék buzdította őket, hanem acélerős kiállás a nemzetért és a magyar emberekért. Békés, mégis erős, határozott, de nem erőszakos kiállás.

Ha nem így lett volna, csak pár forrófejű nap maradt volna utánuk. Az ő erejüket azonban minden magyar ember, az egész nemzet adta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Csepeliek, kedves Nagyszalontaiak!

1848 erejét a nemzetből, hitét a tenni akarásból, reményét az összefogásból nyerte. Magyarország erőszak és gyűlölet nélkül megmutatta: nem hagyja magát. Rendíthetetlen kiállás volt ez, amelynek nem volt vége a forradalmi napokkal, sőt azután még nagyobb erőt gyűjtött. A jelszavak, kiáltványok, röplapok cselekedetté váltak. A forradalmi napokat rendíthetetlen munka, erős kormányzás, bátor törvényalkotás, a haza védelme követte.

Azóta tudjuk, a valódi forradalom nem egy délutánból áll, hanem a haza fáradhatatlan szolgálatából.

Azóta tudjuk, a szabadság és a függetlenség önmagukban csak jelszavak. Mindezekre felelős kormányzást és alkotmányos rendszerváltást kell építeni az igazi változásért.

Mert a magyar nép csak így vehette kezébe saját sorsát, még ha ez nem is tetszett azoknak, akik mindaddig markukban tartották a magyarokat. És a magyar nép így veheti kezébe sorsát ma is, még ha ez nem is tetszik azoknak, akik ma is szorításban akarnak bennünket tartani.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

48-as elődeink bátran cselekedtek, tiszteletre méltó emléket hagytak ránk. Az ő akkori bátorságuk, a mi mai ünnepünk.

Tisztelet és megbecsülés a Bátraknak! Éljen március 15.-e! Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!