Jókai Anna nyolcvanéves. Majdnem lehetetlen elhinni ezt, ha találkozunk vele. Nem jut eszébe az embernek azt mondani rá, hogy „öreg”, de még csak azt sem, hogy „nem fiatal”. Talán azért, mert ha vele kapcsolatban akarjuk használni ezeket a szavakat, valahogy sosem az eredeti jelentésük ugrik be, nem az életkor, az életszakasz megjelölése. A fiatalságról inkább a meg-megújulás, az öregségről inkább a befejezettség.

(A Csepel.hu az írónő 80. születésnapja alkalmából rendezett könyvbemutatón járt. Hogy kik írtak Németh Szilárd, Csepel polgármestere mellett a különleges kiadványba, hamarosan megosztjuk Önökkel - a szerk.)

Többektől hallottam, hogy szerintük Jókai Anna évtizedek óta ugyanolyan. Nyilván az arcra gondolnak, a fellépésre, a stílusra, de mégsem illik ide ez a kifejezés. Főleg, ha tudjuk, hogy mit gondol Jókai Anna az emberről: hogy soha nem „befejezett”, örökké változik, élete utolsó pillanatáig képes javítani és rontani magán. 

Helyesebb lenne talán azt mondani, hogy van Jókai Annában valami állandó. Ennek az állandóságnak az a legfeltűnőbb külső jele, hogy mindig mosolyog. Csak ő tudhatja, mennyi erejébe kerül, de nyilván nem kevés erőfeszítésről van szó. Ezt nem is titkolja el előlünk: könyveiben és civilben is sokat beszél az önfegyelemről, az önismeretről. Arról, hogy a reményért magáért is meg kell küzdenünk, és hogy nem születünk jónak, pláne nem tökéletesnek. De megváltoztathatatlannak sem. 
A könyveit akár úgy is olvashatjuk, mint az emberi gyarlóságok lexikonát, de nem szemrehányó felsorolásként, inkább ennek az önismeretnek a terméseként. – Ilyen hibákba eshetek, ha nem vagyok eléggé résen. Gondolkodjatok el, hátha ti is magatokra ismertek! – valahogy így foglalható össze, amit sugall, és ebből logikusan következik az a szimpatikus vonása, hogy nem mond ítéletet a hősei fölött.

Amikor legutóbb találkozunk, szóba került új könyve, az Éhes élet. Annak idején megírtam, hogy nem tetszik a regény befejezése. Nem tartottam életszerűnek a hősök pálfordulását, azt, ahogy a történet végén csodával határos módon helyreáll a rend. Próbált meggyőzni, hogy a csodának van létjogosultsága, még akkor is, ha észben kell tartanunk: a rend és a béke ebben az életben legfeljebb egy rövid pillanatra szólhat. Jókai Anna íróként nem tesz mást, mint amit az élet maga is szokott tenni: megadja az esélyt a hőseinek. Így is zátonyra futhatnak persze, de a lehetőség mindig megvan, és jó, hogy akad valaki, aki elgondolkodik azon: mi lenne, ha tényleg ki is használnánk. Időről időre helyreállna a rend a világban. Fel lehet tenni a kérdést, hogy számítanak-e valamit ezek az időleges béke-szigetek, ha már a megszületésük pillanata is a szétesésüket ígéri. De ez olyasmi kérdés lenne, mint hogy van-e értelme a bibliai tökéletességre törekvés parancsának. Nyilván van, mondja Jókai Anna. De legalábbis több értelme van, mint legyinteni, és tudatosan berendezkedni a mélyrepülésre. Ennek a meggyőződésének a következménye az az állandóság, amit az írói-emberi megjelenésében megérzünk, és amit az irodalomértelmezés spirituális realizmusnak nevezett el. De mi hívjuk csak esélynek. 

És ha már esély, akkor nyilván nem csak úgy „lesz”, hanem adják, kapjuk. Néha nem fogadjuk el, rosszul élünk vele, néha perben állunk az adományozóval, de mégiscsak folyamatos a közlekedés az ég és a föld között, és talán ez az, amit kegyelemnek lehet nevezni. Jókai Annát saját bevallása szerint is ez a kegyelem éltette eddig. Kívánjuk, hogy tartsa meg még nagyon sokáig.

MNO.hu