„Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után” (Zsoltárok könyve 42,2-3)

A zsoltárban elénk állított kép a szarvasé. Tudjuk róla, milyen nehéz közvetlenül szemügyre venni, szemtől-szembe találkozni, „barátkozni” vele, hiszen a legkisebb gyanús zörejre kész azonnal messze befutni az erdő rejtekébe. Kevésbé közismert, hogy ha szarvast akarunk látni, nyári melegben mindig érdemes lesben állni a forrásnál, a folyóparton és az odavezető csapások mentén, mert szomjúsága elnyomja rejtőzködésre ösztönző éberségét.

Ivás előtt, ivás közben így ez a riadt, gyors lábú állat mégis „megnyílik” a vizsgáló tekintetek előtt.

Ilyen félelemmel teli, nyughatatlan, rejtőzködő emberek vagyunk mi is. Űzött vadakként hajszol minket sok-sok határidős tennivalónk, a család, munkahely, lakóközösség elvárásai, a hírcsatornákból ránk zúduló információk özöne. Elgondolkodásra, megállásra szinte nem is jut időnk, vagy ha mégis, akkor túlhajszolt lelkünk már nem képes azt értelmesen felhasználni. Kapcsolataink is híján vannak a meghittségnek, sokszor a pillanatnyi tennivalókra szorítkoznak. Nem merjük vagy nem is tudjuk már igazán megmutatni magunkat mások előtt. Ebben a folytonos menekülésben már azzal sem vagyunk tisztában, kik vagyunk, miért élünk, milyen rugók mozgatják tetteinket.

A hívő ember többlete: csendben maradva meg tud nyugodni, idejét rászánva oda tud fordulni másokhoz, hogy ápolja kapcsolatait, végül tisztában van saját céljaival, belső szándékaival. A forrás, amely szomjúságát megelégíti: az élő Isten. Valaki, aki nem menekül előle szarvasként, hanem kitárja gondolatait előtte a Bibliában – attól sem riadva vissza, hogy félreértelmezhetik. Sőt, aki kitárta neki ölelő szívét Jézus Krisztus földi sorsában – még a visszautasítás, keresztre feszítés sem tarthatta ettől vissza.

Kéri Tamás

                 református lelkipásztor