Még mindig kevesen ismerik azoknak a magyaroknak a nyomorúságát, akik a második világháború után a kommunista Szovjetunió táboraiban szenvedtek. A szovjet csapatok bevonulása után 300 csepeli civil férfit is elhurcoltak „malenkij robotra” 1944 decemberének legvégén. A munkatáborba kényszerített csepelieket az Ukrajna területén található Liszicsanszk nevű faluba szállították, ahol éveken át embertelen körülmények között dolgoztatták. A haláltáborként is emlegetett fegyenctelepről nem mindenki tért haza. A túlélők közé tartozik a 88 esztendős Strein Oszkár, aki jelenleg is Csepelen él, és először számol be megpróbáltatásairól.
Hogyan történt az elhurcolásuk?
Már Csepelen voltak az oroszok, amikor december végén egy magyar rendőrtiszt közölte, hogy pár napra el kell menni dolgozni. Nem lehetett ellenkezni, kötelező volt a munka. Másnapra összeszedtek 300 férfit, de semmit nem mondtak arról, hová visznek bennünket és milyen munkát kell végeznünk. Utólag megtudtam, hogy a kommunista Kalamár József főként a németes nevű embereket gyűjtette össze. A Strein nem német név, de azt hitték rólam, hogy sváb vagyok. Menetoszlopba állítottak bennünket, és szovjet katonák kíséretében Tökölre hajtottak. Egy pincében töltöttünk el egy hetet, de egy falat ennivalót sem adtak. Utána naponta harminc kilométert gyalogoltunk, mire elértünk Kiskunhalasra, ahol marhavagonokba zsúfoltak. Körülbelül egy hétig utaztunk, de nem tudtam, hogy hová és miért. Egy vagonban legalább hatvanan voltunk, nem engedtek kiszállni. Emlékszem, ennivalóként egy fonott kosárban piszkos, büdös nyershúst dobtak be közénk naponta egyszer. A vécézést úgy intéztük el, hogy a vagon padlóján egy lyukat fúrtunk. Voltak néhányan, akik azon keresztül próbáltak megszökni menet közben, de a szerelvény végén álló géppisztolyos katonák halomra lőtték a szökevényeket.
Miként emlékezik a lágerra, mit kellett dolgozniuk?
Liszicsanszk egy bányaváros. Betereltek egy táborba, ahol több ezer férfit és nőt tartottak fogva. Nemcsak magyarok, hanem más nemzetiségűek is raboskodtak ott. A tábort magas drótkerítés vette körül, a szállásunk egy romos épület volt. Egy-egy teremben 60-70 ember aludt emeletes fapriccseken. Nevünk nem volt, számokkal jelöltek. Mindenkit körbesétáltattak az udvaron, hogy kiválogassák, milyen munkákra fogjanak be minket. A nők zömét a szénbányába küldték, az aknákban bokáig érő vízben dolgoztatták őket napi 10-12 órát. A nők szívósabbak, erősebbek voltak, mint a férfiak, de ők is sorra megbetegedtek, éhen haltak. Nem felejtem el azt az asszonyt, aki felemelte a szoknyáját, hogy megmutassa, mitől szenved: csupa kelés volt a teste, nem látszott rajta egy féltenyérnyi ép bőr sem. Úgy tudom, hamarosan meghalt. A férfiak közül még többen kiszenvedtek. Főleg az éhínségtől, mások a kimerültségtől, betegségektől vagy megfagytak. A halottakkal senki nem számolt el. Engem rakodómunkásnak osztottak be. Reggel és este kaptunk némi ennivalót: általában uborkalevest, valami kásafélét és naponta tíz deka kenyeret. Többnyire rohadt káposztából vagy krumpliból főzték a vacsorát. Egészségügyi ellátás nem létezett, eszünkbe sem jutott, hogy betegség esetén gyógyszert kérjünk, mert sem gyógyszer, sem orvos nem volt. Még szappant sem láttam a fogságom idején! Legfeljebb azt tették meg, hogy a meztelenre vetkőztetett embereket sorba állították, s ránézésre megállapították, ki a gyenge, ki az életképes. Az oroszok egyedül a fertőző járványtól féltek, ezért a haldoklókat elszállították. Az egyik fegyenctársunk, aki szintén Csepelről érkezett, a táborban szenvedett éhhalált. El akartuk temetni, de mínusz 30 fok volt, a föld csupa jég. A magas hóban lyukat vágtunk, beletettük a tetemet, s lefödtük hóval. Ez volt a temetés. Mikor visszatértem Magyarországra, az édesapja érdeklődött utána, mi lett a fiával, ugye szép temetése volt? Nem mondhattam el neki, hogy éppen csak elkapartuk a hóban…
Nem közölték a foglyokkal, mikor engedik őket szabadon?
Folyton azt hajtogatták, hogy hamarosan, de bizonyosat nem mondtak… Így múltak el hónapok és évek, s mi egyre csak reménykedtünk. Aztán beletörődtünk abba, hogy más egyebet nem tehetünk, csak várnunk és dolgoznunk kell. Azt sem tudtuk, milyen nap van, mert minden nap egyforma volt. Egy idő után honvágyam sem volt, mert jóformán semmit nem éreztem. Sem fizikai, sem lelki fájdalomra nem emlékszem… Lefogytam 45 kilóra, lötyögött rajtam a bőr. Később egy színtársulatot hoztunk létre a csepeli foglyokból, hogy némi mosolyt csaljunk a fegyencek arcára. De nem jártunk sikerrel: a foglyok bambán, üveges szemmel meredtek ránk, miközben az oroszok jókat nevettek rajtunk. Nem vádolom az orosz katonákat, mert parancsot teljesítettek. Szép számmal voltak köztük olyanok is, akik dezertáltak a frontról, ezért őket is a táborba zárták, majd agyonlőtték. Elég jól megtanultam oroszul, olykor kimehettem a faluba. Láttam, hogy a helybéliek is milyen szörnyű szegénységben élnek.
Hogyan és mikor vették hírét a szabadulásuknak?
Teljesen váratlanul ért a hír, hogy hazaengednek. Ez 1949-ben történt, három és fél év kényszermunka után. Ugyanúgy marhavagonokba zsuppoltak, ahogyan Liszicsanszkba vittek. Debrecenben vettek át a magyar hatóságok, akiktől kétszáz forintot kaptam. Kérdeztem is, hogy miért adják a pénzt, de nem szolgáltak magyarázattal. Így értem haza Csepelre. A környezetemben sokáig rossz szemmel néztek rám, mert úgy gondolták, bizonyára megérdemeltem a büntetésemet… Közben volt olyan fogolytársam, akivel együtt raboskodtam Liszicsanszkban, de azt állította, hogy a lágerben minden nap kacsasültet adtak enni. Őt hamarosan kinevezték egy építőipari cég főosztályvezetőjévé… Nem tudom pontosan, hogy a csepeliek közül hányan térhettünk vissza élve, de a táborban legalább ötvenen elpusztultak. Mások itthon haltak meg hamarosan, mert szervezetük teljesen legyengült, s nem bírták tovább a gyötrelmeket.
Csarnai Attila