Talán a sors akarta úgy, hogy Szendrey Júlia életében szeptember hava örökké emlékezetes maradjon. Petőfi Sándor ünnepelt felesége 1846. szeptember 8-án találkozott először az országos hírű költővel, majd napra pontosan egy évre rá összeházasodtak, a mézesheteket pedig Koltón töltötték el. És szeptember 6-a az a dátum, amely napon 1868-ban, mindössze 39 évesen a magánéletében elszenvedett csapások után, magára hagyatva meghalt.
Az irodalomtörténet jobbára csak azt említi meg, hogy az ábrándos lelkületű és különc természetű Szendrey Júlia Petőfi Sándor hitvese lett, aki azonban férje halála után „eldobta az özvegyi fátyolt”, és a gyászév letelte előtt néhány nappal férjhez ment Horváth Árpád történészhez. Jóformán az egész ország ellene fordult, mert elhagyta Petőfi Sándornak a nevét, s még barátai – köztük Arany János is – azt terjesztették róla, hogy „hamar feled”.
Szendrey Júlia lelki állapotáról leghitelesebben abból a naplóból szerezhetők ismeretek, amelyet serdülőként kezdett írni és halála napjáig vezetett. A napló címe – „Szendrey Júlia ismeretlen naplója és halálos ágyán tett vallomása” – egy tragikus asszonysorsra utal, aki másként viselkedett a nyilvánosság előtt és másként érzett a lelke mélyén. Átok ült rajta, amely végigkísérte életét. De mit rejtegetett a szívében, miről tett vallomást élete legvégén?
Amikor 1849 augusztusában hírül vette férje halálát, s egyedül kellett gondoskodnia a csecsemő Petőfi Zoltánról, nem akarta elhinni, hogy Petőfi Sándor nincs többé. Az ősz folyamán városról városra járt Erdélyben, hátha kedvező hírt hall hitveséről. Naplójában feljegyezte kutakodásának állomásait, majd a teljes kétségbeesést, amely hatalmába kerítette. Depressziós lett, és öngyilkos gondolatok foglalkoztatták. Tél volt, amikor hol Erdődön, apjánál keresett menedéket, hol Pestre utazott, hogy új életet kezdjen. Az apja és férje által egykor elkényeztetett, ugyanakkor művelt és szép nő sehol nem találta a helyét; mihez kezdhetett volna egymaga, mindössze 22 évesen, s máris özvegyasszonyként? A nemzet a hős özvegy szerepét szánta neki, de megfeledkezett a gondokkal küzdő nőről, aki törékeny és sebezhető. Amikor rövid ismeretség után Horváth Árpád megkérte a kezét, jóformán senki nem állt mellette. Nőként védelmező társra volt szüksége, akinek hűséget ígért. Sem szerelmet nem vallott, sem boldogságról nem ábrándozott, miként érezte azt Petőfi iránt. Új házasságában négy gyermeke született. A franciául és németül is jól tudó Szendrey Júlia elsőként fordította le Hans Andersen meséit magyar nyelvre. Naplójában azonban keserűségről, házasságának megromlásáról írt. Boldogtalan volt, egészségi állapota megromlott. Különköltözött férjétől, jegygyűrűjét visszaadta. Naplójának legmegrendítőbb része az a levél, amelyet Horváth Árpádnak írt halála előtt néhány nappal. Egy tragikus sorsú, reményvesztett nő vallomása ez, aki új férje mellett megalázottnak érezte magát, mert nőként alattvalóként, az ország megszégyenített asszonyaként kezelték. Amikor 1868. szeptember 6-án meghalt, utolsó kívánsága az volt, hogy Horváth Árpádot ne temessék mellé, s férje még csak ne is keresse fel a sírját, mert minden ilyen cselekedete „iszonyattal és undorral tölti el”. Azt is meghagyta, hogy az emlékezetben megmaradjon Szendrey Júliának, aki egykor Petőfi Sándor felesége volt.
Szendrey Júliát az összetört apa, Szendrey Ignác temette el, aki egykor hallani sem akart a Petőfivel kötendő házasságról. Lánya neki is írt egy levelet utolsó napjaiban, amelyben így vallott a Petőfivel töltött évekről: „Királynő voltam, imádott engem és én imádtam őt”.
Csarnai Attila