Összesen 48 évig tanított az idén 79 éves Szegedy Lujza tanárnő. A végtelen szigorúságáról, ugyanakkor pedáns következetességéről ismert pedagógust manapság rendre megállítják az utcán egykori tanítványai, akik nem felejtették el, mit köszönhetnek neki. Hallgassuk meg őt, s ne vágjunk a szavába, mert csak feleslegesen akasztanánk meg a beszédben.

„Hogy erélyes-e?! Irgalmatlanul szigorú voltam! Tudom, féltek is tőlem a gyerekek, de azzal is tisztában voltak, hogy amit mondtam, azt következetesen betartottam. Pontosan tudták, mit várok el tőlük, s amit megköveteltem, értük tettem. A szigorúság pedig elsőként rám vonatkozott: minden órára felkészültem, soha nem késtem, s kicsöngetésig nem lehetett viháncolni a tanteremben. De ezek a gyerekek, akik egykor tartottak tőlem, ma felkeresnek, s szeretettel emlegetik, hogy jó szívvel gondolnak rám.

Mindenáron tanár akartam lenni. Ugyanabba az iskolába jártam, ahol később a legtovább tanítottam, de akkor Báró Eötvös József Általános Népiskolának hívták. A Jedlikben érettségiztem, majd az ELTE magyar-román szakán végeztem 1956-ban. Ezt követően Csátaljára kerültem, mert oda küldtek tanítani, s nagyon szép öt évet töltöttem el ott. Amikor a Szárcsa utcai iskolát 1961-ben felépítették, visszahívtak Csepelre, s 1966-ig oktattam náluk. Utána a mai Eötvös József Általános Iskolában tanítottam egészen nyugdíjazásomig, majd szerződéses tanárként 2004-ig. Alaposan ismertem a királyerdei gyerekeket, hiszen magam is közöttük éltem. Többnyire szegények, de igyekvőek voltak. A gyerekekkel, szülőkkel együtt látogattuk a múzeumokat és az Operát, mert az nem lehetett, hogy nem ismerik nemzeti értékeinket. Gyakran jártunk kirándulni vidékre és külföldre is; felkerestük és megkoszorúztuk azokat a helyeket, ahol híres magyarok éltek. Pénzt pedig úgy teremtettünk elő, hogy a gyerekekkel együtt dolgoztunk a Duna téeszben vagy télen havat lapátoltunk. A diákok megtanulták, mit jelent a kétkezi munka, és hogyan becsüljék meg a keresetüket.

Az akkori világban elképzelhetetlen volt, hogy egy diák feleseljen a tanárral. A gyerekkel nemcsak a jogait, hanem a kötelességeit is ismertetni kell. És az sem járja, hogy egymással rivalizáljanak, milyen gazdagok a szüleik; miféle divatos ruhákban jelennek meg és drága mobilokkal dicsekednek! A szülők felelőssége, hogy többet beszélgessenek a gyerekkel, s otthon ne a pénz legyen a központi téma!

Felnőtteket is tanítottam a dolgozók iskolájában. Emlékszem, volt egy ötgyermekes édesanya, akinek a csemetéit is oktattam. Azt tűnt fel nekem, hogy a gyerekek ellenőrzőjét rendszeresen nem írta alá az anyuka, márpedig én szigorúan ellenőriztem a láttamozásokat. Beszéltem az édesanyával, aki beismerte, hogy analfabéta… A gyerekei tanítgatták írni, hogy legalább a nevét képes legyen betűzni, de nem ment. Utána megtanítottam írni, s rettenetesen boldog volt, hogy egy idő után már mondatokat tudott megfogalmazni. Akkor arra kért, hogy segítsek megírni egy levelezőlapot, amelyet édesanyjának küldött el. Öt szabályos, szép mondatot írt le magától – s ebben benne volt az egész élete. Ez volt az ő első levele…”

Csarnai Attila