A húsvét minden keresztény legnagyobb ünnepe. Jézus Krisztus feltámadása hatalmas üzenetet hordoz magában. Valljuk ugyan, hogy kereszthalálával megváltott minden embert, de ha nem támadt volna fel, halála mindössze egy hős vértanúhalála volna. Feltámadása bizonyítja, hogy mindannyiunk Megváltója, hiszen ez a húsvéti esemény Jézus isteni mivoltát hirdeti. Halála előtt kijelentette, hogy van hatalma odaadni az életét és van hatalma visszavenni azt. Ez tehát azt jelenti, hogy Ő élet és halál ura, mindenható. Őt nem támasztotta fel senki, Ő maga a feltámadás és az élet. Istenségének ez a megdönthetetlen bizonyítéka.

Mivel Ő az élet ura, hatalma van ahhoz is, hogy mindannyiunkat feltámasszon. Minden benne hívő ember életének és halálának a koronája ez: ha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk dicsőségben is részesülni a feltámadáskor. Ez a tudat, ez a hit olyan erős volt az első keresztényekben, hogy mindent vállaltak érte. Semmi sem volt nagyobb ajándék számukra, mint hogy Jézus országába jussanak. Tudjuk jól a történelemből, hogy hány és hány millió vértanúja van az egyháznak. De ez a hősi magatartás nem csak a múltra érvényes. A 20. század a vértanúk évszázada volt: Oroszország, Törökország, a keleti blokk országai, az afrikai kontinens mind az ő vérüktől piroslott. És ma sem különb a helyzet. Kínában több keresztényt öltek meg a vörös évtizedek során, mint bárhol a világon. Az iszlám országaiban most is kegyetlen üldözés folyik. De nem menjünk ilyen távolra: Európában egyre nyíltabb a keresztények hátrányos megkülönböztetése.

Mindez nem vád, nem panaszkodás. Jézus tudtunkra adta, hogy az őt követőknek mindig ez lesz a sorsa. Nekünk örvendenünk kell, hogy Krisztusért szenvedhetünk. Úgy kell gondolkodnunk, olyan mélyen kell hinnünk, mint az első század keresztényeinek. Mert az ígéret nekünk is szól: Ő örökké él, és országába vár, akár csendesen, a hétköznapok cselekedetiben követjük akaratát, akár hősi magatartást vár tőlünk.

Húsvét erre tanít bennünket: nem könnyű kereszténynek lenni, de „megéri.”

Ullrich Ágoston

c. esperes, plébános