„Szeretem Csepelt…”

A Csepel Jézus Szíve Plébánián Kispál György plébános 1978 óta teljesít szolgálatot. Legutóbb az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére rendezett ünnepségen október 23-án Csepel Örökség Díjat kapott. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

Miként fogadta az elismerést?

Először meglepődtem, mert úgy gondolom, hogy én csak a dolgomat teszem. Természetesen elismerem, hogy az egyházközségünk tagjai, ha nem is látványosan és nem nagy csinnadrattával, de sok mindent megtesznek a családokért, a fiatalokért, a szegényekért és az öregekért. Őket valóban dicséret illeti.

Mit jelent önnek Csepelen lakni és szolgálni?

Csepel az első szerelem, az első szolgálati helyem. 1978-ban Székesfehérváron szenteltek pappá, utána kerültem ide a plébániára. Most is örömmel gondolok arra a szép időszakra, amit kezdő papként három türelmes, emberséges, idős pap mellett tölthettem. Abban az időben volt mit tanulnom tőlük. Emlékszem, mindennap úgy léptem ki a plébániáról, hogy vajon ki figyel, ki követ ma. De ez engem akkor sem fogott vissza semmiben. Aztán 1986-ban az Állami Egyházügyi Hivatal elhelyeztetett, majd 2000-ben az akkori püspök helyezett vissza. Amikor visszakerültem a plébániára, az váratlanul ért, de egyáltalán nem bántam meg. Egykoron valakinek ezt írtam erről: „Több örömet és több kudarcot élhettem meg, mint sokan egész hosszú életükben.” Ennek ellenére szeretek itt élni és szeretem a focimeccsek harsonáit, éljenzéseit hallgatni. Úgyhogy „hajrá Csepel!”

Hogyan látja a hitélet helyzetét kerületünkben?

Szinte ugyanolyan, mint más munkáskerületeké. Csak rajtunk és odaadásunkon múlik, hogy mire vagyunk képesek embertársainkért. Sok elkötelezett polgár van Csepelen. És sok olyan, akiről nem is sejtjük, hogy vallásos. El sem hinnénk, hogy hányan imádkoznak azok, akik nem is járnak templomba. Amikor a HÉV-en utazom és elnézem az arcokat, mindig meglepődöm azon, hogy mennyi jóindulatú ember van. Mintha csak arra várnának, mint az ősegyházi időkben, hogy valaki megszólítsa őket, megfogja a kezüket…

anzsu