Minden évben legalább egyszer – a halottak napján – felkeressük szeretteink sírhelyét. Eljövünk akár az ország másik végéről is, hogy lerójuk a nekik kijáró tiszteletet. Elmegyünk a világ zajától távol, arra a helyre, ahol csend honol és meghitt nyugalom telepszik a csillogó márvány vagy moha lepte sírkövekre. S miközben a temető virágba borul, fényárban úszik, addig elgondolkodunk azon, hogy kik ők, akik felett megállt az idő. Ők azok, akiket valaha így szólítottunk: nagyapám, nagymamám, édesanyám, édesapám, gyermekem, testvérem, kedvesem. Értük van ez a nap, akikért a harangok már nem szólnak, de a szívünkben még megjelenik elmosódott arcuk képmása. Eszünkbe jut nagymamánk őszülő haja, ráncos homloka, vagy nagyapánk reszkető keze, amivel rágyújtott egy-egy cigarettára…

Vannak, akik előtt megvillan gyermekük elhalványult mosolya, amit eltemetett örökre a föld. És ott vannak azok, akik szüleiket, testvérüket, vagy netán szerelmüket vesztették el. Tőlük elvette az élet mindazt, amit a sírhalmok már sohasem fognak visszaadni, hiszen a sírkövek nem tudnak simogatni, megérinteni, melegséget árasztani.

És vajon a névtelen sírok felett ki fog megállni, ki fog gyertyát gyújtani, ki fog egy szál virágot lerakni, vagy legalább egy „Miatyánkot…” elmondani?

Kedves halottaink és ismeretlen eltávozottak, nyugodjatok békében!

Antal Zsuzsa