1912. december 14-én született Erdélyben, Háromszék megyében Zabolapáván, Brvenik Jolán besztercebányai és Zachár János breznobányai szlovák szülőktől. Fafeldolgozó főgépészi állását 1914-ben otthagyta és a csepeli Weiss Manfréd Művekben lakatos tanműhelyvezető, majd 1945-ig az edényüzem vezetője volt. Weiss Manféd szolgálati lakást biztosított tisztviselőinek, egy ilyen lakást kapott nagyapám is.

A család Breznobányán élt és tanult, természetesen szlovák iskolában. Ez 1919-ben, a tiszolci ütközet után változott meg végérvényesen, ugyanis jóakarói megsúgták, hogy a szlovák hatóságok internálni akarják, mert Magyarországon vállalt munkát, tehát magyar érzelmű. A család mindenét hátrahagyva menekült az éj leple alatt Csepelre, ahol végérvényesen letelepedtek.

A csepeli elemi iskola elvégzése után 1926-1931 között a miskolci Evangélikus Tanítóképzőben tanult. Mivel munkát nem kapott a gazdasági világválság miatt, leérettségizett, hogy egyetemi tanulmányait megkezdhesse.

1934-35-ben katonai szolgálatát teljesítette, zászlós rendfokozattal szerelt le.

1936-tól a Weiss Manfréd gyárban segéd- és gépmunkásként, 1938-tól műszaki tisztviselőként dolgozott. Közben egyetemi tanulmányait keresztféléves rendszerben, munka mellett végezte a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán.

1940-ben vette feleségül Gáspár Ilona tanítónőt. Rimaszombatra, majd Nyíregyházára helyezték tanügyi fogalmazónak.

1942-ben megszületett ifj. Zachár lászló, 1943 januárjától katonai szolgálatra hívták. 1944 márciusáig a sashegyi óvóhelyet építő munkaszolgálatos század parancsnoka, ezután a jászberényi, szintén ilyen század parancsnoka a frontra vezényléséig. A rahói hegyivadász géppuskás szakasz parancsnokaként az oroszok előnyomulásakor óriási tűzharcban vezényelte le a visszavonulást, miközben ő maga egyszer sem lőtt emberre. Megsebesült, a bajtársak, a szerencse és a Jóisten megmentette, de amerikai hadifogságba került a bajorországi Regensburgba, ahonnan 1945 novemberében szabadon engedték.

A háború utáni igazoltatási procedúrát túlélte. A JOINT nevű cionista szervezet igazolta és megvédte az ÁVÓ-val szemben. A YAD VASEM intézet köszönetét fejezte ki és emléklapot állított ki részére.

1946 novemberétől pedagógus Csepelen. 1948-ban iskolaigazgató. Közben megszületett Zachár Éva, a lánya. 1949-ben a csepeli iskolák számadó igazgatója. 1950-51-ben szintén iskolaigazgató. Leváltásának banális oka a vörös nyakkendő kötelezővé tétele volt, ugyanis a háború utáni szegénységben gondot okozott a csepeli munkásszülők számára még egy ilyen kiadás is. Édesapám azt javasolta, hogy nézzenek szét otthonukban, biztos akad egy darab piros anyag, amiből nyakkandő készíthető.

A vörös nyakkendő nem vörös rongydarab, ez a szocialista eszmeiség megcsúfolása. Ennyi természetesen elég volt a leváltásához. A valódi ok, amiről természetesen, hivatalosan nem esett szó, hogy ő leventeoktató, hortista tiszt, aki ráadásul a nyugatot is megjárta, a klerikális kapcsolatairól nem is beszélve (konfirmáltak a gyerekei), alkalmatlan a bizalomra.

Ettől kezdve elvégzi a Tanárképző Főiskola matematika –fizika szakát. Pedagógusi tevékenységét a diákok és a szülők elismerése övezte, ugyanis a tantárgyak oktatásán keresztül világszemléletet adott, hazaszeretetre nevelt, s óriási lexikális tudásával, emberségével nyűgözte le diákjait. A hivatalos elismerést „ideológiai szűrőkön” keresztül csöpögtették számára. Ő nem is várt elismerést, örömét lelte a környezetünkben zajló építkezésekről előkerült és a szántás során a földből kiforduló leletekben. Kutatásai elsősorban Csepel múltjára irányultak. Hatezer évre visszamenőleg gyűjtött anyagokat. Hamvvedreket, mindennapi használati eszközöket, Árpádkori ékszereket, szerszámokat. Munkáját segítették a Nemzeti Múzeum munkatársai, így sok anyag került át nemzeti gondoskodás alá, de az időközben általa kezdeményezett Helytörténeti Kiállítás és Múzeum is részesült az itt talált leletekből. A későbbi korok használati tárgyait is egy átfogó rendszerbe helyezte, különös tekintettel a Weiss Manfréd gyár történetére, termékeire.

Iskolájában Helytörténeti szakkört vezetett, ahol tanítványait a múlt megismerésére, és a tárgyi emlékek felismerésére, gyűjtésére, megbecsülésére nevelte, természetesen játékosan, a gyermekek szintjén, vetélkedőkkel.

Nyugdíjba vonulása is szinte észrevétlenül, búcsúztatás nélkül történt. Csak a diákjai nem felejtették el. Minden évben találunk a sírján olyan virágot, amit a hálás tanítványok helyeztek oda.

Nyugdíjazása után zöldségtermesztéssel, helytörténettel foglalkozott.

1989-ben – valószínűleg Csernobilnak köszönhetően – fehérvérűségben hunyt el.